Anti-Milbacher

VISSZHANG - LXVIII. évfolyam, 5. szám, 2024. február 2.

Hogy a magyar irodalmi élet nem tejjel-mézzel folyó Kánaán, az bizonyos. Az életünk egésze sem az. De hogy ennek a valaha szépen virágzó kertnek olyasmik lennének a kártevői, amikre Milbacher Róbert időről időre rámutat, azt alig hiszem. Pár éve a nőírók népszerűségén háborodott fel, s a lektűrösödés, a nőklapjásodás veszedelmét emlegette az Élet és Irodalom hasábjain (A magas irodalom lektűrösödéséről, 2021/27., júl. 9.). Miközben lektűr vagy más populáris irodalom mindig is volt, mindig is lesz, már ameddig könyvet vesz valaki a kezébe. És bizony hat, és hatni is fog a szépirodalomra. Mert azért istentelenül jó az, ha olvassák is az írót, nemcsak a kritikusok és irodalomtörténészek hallelujázzák.

Most, pontosabban az ÉS 2024/4., jan. 26-i számában arról értekezett a jeles irodalomtudós és író A periféria dicséretéről és egyéb démonokról című esszéjében, hogy a perifériát kolonizálja az irodalmi centrum. Úgy veszem ki, centrum alatt a budapesti irodalmi intézményeket és írókat érti Milbacher cakompakk (tehát nem fognak idetartozni a legjobb irodalmi folyóirataink, a pécsi Jelenkor és a debreceni Alföld), periféria alatt pedig a vidék irodalmát, mely irodalomnak a legjobbjai, megélve az „atavisztikus emberi állapotok idegenségét, vadságát, olykor kegyetlenségét”, eredetit, érdekeset, figyelemre méltót tudnak alkotni, s ezzel felhívják magukra a centrum figyelmét. Sikerük tehát annak a függvénye, felfedezi-e őket a központ. Ha felfedezi, akkor a centrum igyekszik elszipkázni vidékről az írót, áttelepülésre vagy Pestre költözésre csábítani. Utána esetleg mehet máshová is, Gombosszegtől Norvégiáig, de valamennyit akkor is illendő ott hemzsegnie a kultúra fellegvárában. Hoz példákat is, egyetlenegy évből, a 2023-asból. Erdélyben élő vagy onnan Pestre áttelepült művészeket, illetve olyan jeles vidéki írókat sorol, akik bár Pestre költöztek („a perifériáról a centrumba migráltak”), a vidéki élményeiket írják (feltehetőleg az elszürkülésig, ahogy ezt a centrumban tartózkodás elkerülhetetlen következményeként rögzíti a szerző írása második felében).

Hogy miképpen megy végbe a magyar vidék élményéből (az említett „atavisztikus emberi állapotok” tapasztalatából) született művek kolonizálása is, arról a szerző ezt írja: „A cent­rum gyorsan értékeli, majd a maga képére formálva kolonizálja ezeket az idegenségtapasztalatokat, hiszen valahol érzi saját homogenizáló sokféleségének időről időre frissítésre szoruló szürkeségét.” És példának hozza Tar Sándor nyomán a szegénységirodalom trenddé avatását és nyomorpornóvá silányítását. Tehát a centrum divattá teszi a vidéki tehetségek motívumait, témáit, formáit, és aztán lejáratja.

Olvasókra és írókra kétségkívül hatnak a divatok, ideig-óráig feltétlenül, s ha a periféria tehetségei a divat révén érvényesülnek, nem látom nagy bajnak. Nem könnyű rávenni tömegeket szépirodalom olvasására. De hogy ez kolonizáció lenne? Akkor a kultúra terjedése önmagában is kolonizáció. Hatnak ránk divatos gondolatok, eszmék, történetek, képek, ritmusok, dallamok, szövegformálási eljárások, aztán ezeket felidézgetjük, ismételgetjük magunkban, és persze közben alakítgatjuk, magunkhoz idomítjuk őket. A magyar paraszt utánozta a templomban vagy a nemesi udvarban hallott zenéket, énekeket, a magyar nemesi költőink másolni igyekeztek a népdalokat, és végül minden utánzásból, másolásból született kincs is, meg silány giccs is. Engem nem zavar az erdélyi táncházzene komplexitása, sokféle hatást szintetizáló gazdagsága, egye fene, ki kit zsákmányolt ki, kolonizált a zenében, mikor ritmust, hangszert, dallamot vett át. És még az intertextusokat is el tudom viselni, miközben persze hogy lopás. A kultúra másból se áll.

Vajon a bűnbakképzést mi végre kell behozni mindenüvé? Jó, tudom: az új baloldal megrészegül a kolonizál szótól, ők szavakkal döfik le a kapitalizmus sárkányát nap mint nap, míg az piacképes áruként exportálja az antikapitalista eszméket ide, Kelet-Európába is, de egy ilyen kis országban, ahol a szépírók és a szépirodalmat olvasók száma közel azonos, tényleg meg kell bélyegezni az író- és egyben olvasótársadalom egy részét? Nem arról kéne beszélni inkább, miért tesz politikai alapon különbséget író és író támogatása közt az állam? És tényleg most kell dörögni a centrum kolonizációjáról, mikor pártunk és kormányunk is a „liberális főváros” ellen hergeli a perifériát? Miközben a vidéki kisvárosokban (ilyenben élek, látom) gyenge, félig kész és dilettáns műveket is adnak ki állami támogatásból vidéki műhelyek?

Persze lehet, hogy most időszerű a vidék gyarmatosításáról beszélni. Végül is a független kultúra teljes kivéreztetése most esedékes. Amit Milbacher Róbert a centrum jellemzéseként leír, az majd remek hivatkozási alap lesz a kultúra maradék független intézményeinek a felszámolásához is a Lánczi Tamások kezén. A szuverenitás jegyében. Ilyen passzusokra gondolok: „a centrum maga rendkívül unalmas és önmagában tökéletesen érdektelen (...) új, többnyire importált trendeknek a közvetítőjeként csak­is az igazodásra képes (...) többnyire a nyugati nóvumok átvételéből és ezek domesztikálásából élt. A komprádor értelmiség éppen ezen nyugati trendek exportjából építi mindenkori presztízsét anélkül, hogy valóban képes volna valami eredeti felmutatására.” A nyugatos orientációjú értelmiség hazaárulózása nagyon ismerős, minimum százéves, bár általában nem ilyen gyöngéd, artisztikus megfogalmazásban halljuk. Hogy ne a megbélyegzés etnikai variánsaira keressek példákat, felidézem a nyugatosokat. Őket is hazaáruló értelmiségiekként tartotta nyilván a korabeli közvélemény. Közöttük a nagyszájú Adyt, a nyugatmajmoló Kosztolányit, az európai értékeket nagyra becsülő Babi­tsot említem, olyan, a vidékről a fővárosba „migrált” tehetségeket, akik a XX. századi irodalmunk javát megalkotva mellesleg a pesti irodalmi centrumot is létrehozták verseikkel, prózáikkal, kritikáikkal, szerkesztői munkájukkal. Ők lettek a centrum. Mert az addigi már nem működött. A centrumhoz mindig kellenek nagy alkotók és nagy művek. Önmagukban a központi elhelyezkedés és az intézmények nem elegendők, s a középszintű írók sem. A centrum addig játszhatja a központ szerepét, amíg felismeri és támogatja, ismertséghez segíti a nagy alkotókat. Ez a dolguk, még ha ezt a vidék kolonizációjának minősíti is Milbacher Róbert, mondván, a nagy tehetségek mind vidékiek vagy vidékről jöttek. Vagy így van, vagy nem. De az a jó, ha a centrum a minőség alapján válogat. S úgy vélem, ezt nem vitatja az esszé.

A szerző további cikkei

LXVIII. évfolyam, 9. szám, 2024. március 1.
LXVII. évfolyam, 51–52. szám, 2023. december 21.
LXVII. évfolyam, 27. szám, 2023. július 7.
Élet és Irodalom 2024