Mi lesz a következő?

Amikor ezeket a sorokat írom, már bizonyára készülnek az ünnepi beszédek a Magyar Kultúra Napjára. Kezdjük megszokni, hogy ilyenkor a mindenkori kormány dicshimnuszokat zeng. No nem az alkotókról és az általuk létrehozott alkotásokról, nem a nélkülük létre nem jöhető kulturális szolgáltatásokról és még kevésbé a kultúrát fogyasztókról, hanem önnön fontosságáról. Én most úgy köszöntöm az ünnepet, hogy számba veszem a mögöttünk hagyott kulturális évad történéseit. A felemelő és a lehangoló pillanatait is.

Botrányoktól sem volt mentes a hazai kulturális élet az elmúlt esztendőben. A legnagyobb botrányt a kultúráért is felelős miniszter generálta. Sikerült megidéznie a Kádár-rendszer legfőbb kultúrpolitikusának, Aczél Györgynek a szellemét. Aczél a mennyekben vagy a tisztítótűzben örömtáncot lejt, mert látja, hogy a Kádár-korszak alatt a kulturális életben általa alkalmazott három „T” (támogatás, tűrés, tiltás) megelevenedik a negyedik Orbán-kormány egyik miniszterének a keze alatt. Különösen az a tiltás tetszhet neki, amit a miniszter a Nemzeti Múzeum által rendezett World Press kiállítás során alkalmazott. Ismert a történet, amelynek a vége az lett, hogy távoznia kellett az egyébként erősen fideszes kötődésű L. Simon Lászlónak.

Most akkor izgatottan várjuk, mi következik ezután. Mit tiltat be a miniszter. Talán az Őrült nők ketrece című filmet vagy színházi előadásokat. A Nemzeti Színházban műsoron levő Bánk bánt vagy a Bakkhánsnőket. Mindkét darabban megjelennek azok a motívumok, amelyek az idézett kiállítás fotóin is láthatók. Vagy új himnuszt írat, mert Kölcsey levelezéseiből és más feljegyzésekből arra lehet következtetni, hogy homoszexuális volt, és gyengéd szálak fűzték költőtársához, Szemere Pálhoz?

Egyébként Somogyi András politikai humorista nyilatkozatából tudjuk, hogy nem a miniszter az első, aki alkalmazta a tiltást a hazai kulturális életben, hanem a fideszes vezetésű települések kulturális intézményeinek azon vezetői, akik nyíltan vagy burkoltan közlik a humoristával, hogy nem kívánatos az a – kormányon lévő politikusokat is megjelenítő – humor, amit ő képvisel.

 Botrányosan sikerült elosztani az elmúlt évben az ún. többlettámogatási rendszer által biztosított pénzeket, ami a független színházi társulatok körében keltett nagy felháborodást. A pénzek szétosztását a kiszámíthatóságának, átláthatóságának a hiánya miatt tartják botrányosnak az arra igényt tartó szereplők. Kifogásolják a támogatás nélkül maradtak vagy csak minimális összeghez hozzájutók, hogy nem lehet tudni, kik, milyen szakmai szempontok alapján bírálják el a pályázatokat, ahogy azt sem, hogy milyen indokkal utasítják el azokat. Ugyanakkor a Vidnyánszky Attila által vezetett Teátrumi Társaság mind a nyolc pályázata tetemes összeget nyert el.

 Ezért is sérelmezik a független színházi társulatok a kultúráért is felelős miniszter azon – cinikusnak mondható – nyilatkozatát, mely szerint: „...a színház életben tartására nemcsak az állam tud megoldást kínálni, a szakma önszerveződésére is szükség van. (...) el kell kerülnünk a közlegelők tragédiáját (...) ha egy legelőre, amely tizenöt jószágot tud eltartani, ráengedünk húszat, akkor két év múlva (…) éhen halnak a gazdákkal egyetemben”. 

Botrányszaga volt annak is, hogy a budapesti Katona József Színház kedvezményesen értékesített jegyeket a Demokratikus Koalíció tagjainak. A színház igazgatója, miután kivizsgálta az ügyet, azt nyilatkozta, hogy ő erről csak a sajtóból értesült, és fegyelmivel elbocsátotta a jegy értékesítésével foglalkozó dolgozóját. Botrányosnak mondható, hogy a Mathias Corvinus Collegium Alapítvány (MCC) leányvállalata majdnem teljes egészében felvásárolta a Libri csoportot, nyilván azzal a céllal, hogy csak olyan könyveket adjanak ki és árusítsanak, amelyek a kormányzati szereplők és támogatóik értékrendjének megfelelnek.

 Az év végére is tartalékolt a kormány egy botrányosnak mondható, tiltásként („T”-ként) is felfogható intézkedést azzal, hogy az alaptantervből kivezetik az eddig is csak választható tárgyként szereplő művészettörténetet. Mi zavarhatta őket? Csak nem a meztelen szobrok látványa? Mást láthatnak a Laokoón-csoportba (három férfi egy szobron!), mint amit valójában kellene? Vagy attól félnek, egyre többen rájönnek, hogy a Várban lévő épületek helyreállítása nem is annyira korhű, mint ahogy hangoztatják?

Még jó, hogy az ún. magas kultúrát alkotók többségére az elmúlt évben sem lehetett panasz. A tőlük megszokott minőséget hozták filmekben, képzőművészeti és irodalmi alkotásokban, zeneművekben, színházi produkciókban (rendezői és színészi teljesítményekkel). A magyar kultúracsinálók teljesítményére Európa és a világ is felfigyelhetett. Voltak, akiknek a munkásságát a magyar állam (különböző fokozatú kitüntetésekkel) elismerte, és voltak, akikét nem. A hazai kultúrafogyasztók szerint voltak, akik megérdemelték az elismeréseket, voltak, akik nem. Voltak, akiknek a munkássága kitüntetésért kiáltott, és mégsem kapták meg. Voltak, akikben fel sem vetődött, hogy a regnáló hatalom alatt bármilyen elismerésben részesülhetnek. És voltak az utóbbiak között olyanok, akiknek a munkásságát külföldön elismerték. Voltak – főképpen kormányközeliek –, akiknek bőséggel jutott az adófizetők pénzéből, volt, akinek zsákszámra. Voltak, akiknek csak morzsák jutottak, voltak, akiknek semmi sem.

Különböző forrásokból szerzett információk alapján ismert, hogy melyek voltak a milliárdokból készült ún. kurzusfilmek, kik voltak az alkotók, rendezők, producerek, és mekkora összegeket költöttek el. Ilyen volt többek között a Móricz Zsigmond Tündérkert című regényéből készült forgatókönyv, amelyben kis túlzással több volt az egy kockára jutó pucérkodás, mint egy felnőttfilmes 45 perces szalagján. De megkérték az árát a  Semmelweis Ignác életéből kiragadottak alapján készült – sokak szerint jól sikerült – film alkotói, ahogy a felejthetőnek mondható, Hadik András császári-királyi tábornagyról szóló film készítői is, és azt is tudjuk, hogy milliárdok mentek el már eddig is a még készülő Petőfi-filmre.

 Azt állítottam a fentiekben, hogy a különböző indíttatású botrányok ellenére is az ún. magas kultúra jól van. Örülnék, ha ugyanezt mondhatnám a mindennapok kultúrájáról is. Résztvevőként meg szemlélőként is azt látom, mintha évek óta nem változna semmit. Úgy tűnik, hogy a társadalom jelentős részénél az emberi tőkébe való befektetés, a sok milliárd forint nem sokat változtatott a viselkedés, a közlekedés, a társas kapcsolatok, a lakás, az étkezés, az öltözködés, a közösségi média használata, a vita stb. kultúráján. A kulturális szükségletek a szükségletpiramis tetejére kerültek. A kulturális fogyasztásban még nagyobbak a különbségek, mint az egyéb szükségletek kielégítésében. Egyes társadalmi rétegekben már a kultúra iránti igény is elsorvadt. A Magyar Kultúra Napját ünnepelve gondoljunk erre is.