Konspirációk, vad fordulatokkal

VISSZHANG - LXVIII. évfolyam, 4. szám, 2024. január 26.

Öntudatos állampolgár minden ellenállási kezdeményezésre figyel. Különösen, amelyikkel bizonyítani lehet: a totálisnak szánt politikai uralom nem hézagmentes. Így amikor megtudtam: az aHang és az Egységes Diákfront épp ennek demonstrálására gyűjti az üres konzultációs íveket, magam sem a szelektív papírgyűjtőbe dobtam a küldeményt, hanem gondosan félretettem. Majd amikor a gyűjtőpontok listája is megérkezett, kikerestem a számomra legalkalmasabb helyet, és felírtam a címét, január elejére. A leírás szerint ez egy divatcikküzlet, amelybe nem kell feltétlenül bemenni. A bejáratánál van egy postaláda, a cég nevével, egyszerűen abba dobjam be a holmit. Ennél szigorúbb konspiráció nem kell ehhez, és nekem sem nagy ügy odavinni, akár gyalog is, a szűzen hagyott konzultációs ívet.

Január elején neki is láttam a feladatnak. Elővettem a borítékot, majd vigyázva becsúsztattam a szatyromba, mintha értékes iromány lenne. Ekkor éreztem először, hogy körülöttem minden a feje tetején áll. Mert ki hallott még olyat, hogy én egy olyan papírt vegyek körül védő mozdulatokkal, amelyet a hatalomból írtak, és ráadásul hazugságokkal raktak tele?! Miközben az igazságok helyei üresen maradtak rajta?! Negyven-egynéhány évvel ezelőtt, a maihoz hasonló, titkosnak mondható útjaimon kizárólag olyan papírokat vittem, amelyek nagyon is ki voltak töltve. Éspedig a valóságot tükröző szövegekkel. Ki mit gondol a társadalmi igazságosságról, méltányosságról, demokráciáról, parancsuralmi rendszerekről. Most viszont az tölti be a szamizdat szerepét, amihez még ablakpucolási célból sem illene hozzányúlnom. És még aggályoskodom is közben! Hogy elég „ártatlan” papírt tettem-e mellé, arra az esetre, ha netán hozzám szegődne egy titkosrendőr. Az sosem jó, ha egy ilyennek rögtön a szamizdat böki ki a szemét, amikor a táskámat nézi. De ha már így adódott, gyaloglás közben mindjárt el is képzeltem: mi történne, ha valóban lecsapna rám egy fürkész. – Jó napot kívánok, megkérdezném, mit visz a táskájában. Mostanában sok a rendszerellenes tevékenység, és nekünk kötelességünk feltérképezni, milyen titkos iratok keringenek városszerte. Az emberek biztonságának védelmében – ilyesmi lenne az antré. – Ó, hát persze, tessék, nyugodtan megnézheti – válaszolnám, tettetett nyugalommal, mire ő nekilátna kihúzgálni a szatyor tartalmát. – Rejtvényújság, viccmagazin, reklámlapok, különlenyomat a Válogatott káromkodások és szitokszavak, különféle nyelvjárásokban című tanulmányból... – kerülnének ki elsőként az elfedési céllal bepakolt szirszarok, amelyek közül az utolsóra persze rákérdezne: – Maga szemmel láthatóan egy rendes, budai úrinő. Miért hord magánál ilyeneket? – Ám mire én erre is válaszolnék a mentálhigiéné fontosságára utaló mondatokkal, addigra már persze rátalálna a lényegre is: – Na jó, és mi ez a boríték, ebben mi van?

– Nézze meg, maga is láthatja: a kormánytól kaptam. Ez itt a hatalom üzenete, személyesen nekem küldték. Mindig magamnál hordom.

– De hisz ez a mi Nemzeti Konzultációs Ívünk! Nagy kincsünk ez nekünk, nem is könnyű megválni tőle! Mindennap megsétáltatja? Mily kedves dolog!

– Ma pláne nem hagyhattam otthon. Tudja, konzultálni fogunk róla, a családom szélesebb köreiben. Minden fontos dolgot megbeszélünk, sosem döntünk elhamarkodottan.

– Ó, ez igazán mély állampolgári elkötelezettségre vall! Gratulálok, és elnézést kérek a zavarásért! Menjen csak nyugodtan, minden jót, és továbbra is figyelje a hatalom üzenetét!

– Mindenképp figyelni fogok. A hatalom üzenete felszabadít!

Feltételezésem szerint tehát egy ilyen beszélgetés csak úgy végződhetne, hogy a titkosrendőr magából csinál hülyét, és ez engem valóban felszabadított. Megállapítottam, hogy történhet bármi is a konspirációktól övezett kérdőív körül: engem, de mást is megvéd, hogy a táskákból végül csak a hatalom szövege került elő. Itt egyszerűen nincs lebukás!

Ebben a kiváló hangulatban értem oda a megcélzott bolthoz, amelyet számomra könnyedén beazonosítottak a kiakasztott, pompázatos ruhák, kalapok, övek és bizsuk. Csakhogy a bejárata mellett se jobbra, se balra nem volt postaláda. Még a ház kapujánál sem találtam semmiféle, levélgyűjtésre alkalmas dobozt. Így kénytelen voltam kissé lazítani a konspirációs szigorúságon, és bementem az üzletbe, hogy ott leljek rá a kérdőívet gyűjtő személyekre. És itt kezdődtek a bajok.

A bolt tömve volt a legkülönfélébb országokból érkező turistákkal, akik egymás sarkát taposva tolongtak a holmik között. Közel voltunk a szilveszterhez, s egy árva magyar szót nem hallottam magam körül. A pult mögött álló eladó is éppen franciául magyarázott valamit egy csapat vidáman csicsergő nőnek. Közéjük nem volt értelme beállnom, így oldalról szólítottam meg a férfit, miközben a borítékot is elővettem. Őt azonban még egy japán házaspár is lekötötte, így meg se hallotta a hangom. Ugyanekkor viszont oldalról, az eladótérből egy női alkalmazott észrevette a kezemben tartott borítékot, amelynek látványa váratlan pánikot okozott nála. Először egy sikkantást küldött felém, majd néhány villámló pillantást is: „Hogy lehet ennyire óvatlannak lenni?!” Végül pedig a pult mögött állónak kiabálta át, többek feje fölött: „Az a hölgy ott rád vár, légy szíves, foglalkozz vele!” A férfi erre készségesen felém is fordult, ám amikor meglátta, mit tartok a kezemben, ugyancsak elsápadt, és egyetlen, beugrós libellével mellettem termett. A levelet fénysebességgel kikapta a kezemből, ugyanilyen gyorsasággal a pult alá dugta, majd visszaszaladt a vásárlókhoz.

Magam szintén rémülten néztem körül, hogy felmérjem: vajon tényleg reális-e az a veszély, amire a boltosok arcán megjelenő, mélységes félelem utalt. Lehetséges-e, hogy az a sok külföldi vevő, aki eddig csak idegen nyelveken beszélt, most hirtelen tudni kezd magyarul is? És mivel így az imént látott levél jelentősége sem marad titok a számára, ezért sorban feljelenti, lebuktatja az egész személyzetet? Nem, a helyzetből ítélve ennek semmi esélye sincs. A turisták továbbra is a maguk nyelvén beszélnek, és minden érdekli őket, csak az a feszültség nem, amit a levél megjelenése keltett.

Ekkor éreztem másodszor, hogy itt minden a feje tetején áll, de még a konspiráció iránya is képes megfordulni. A bolti dolgozók tekintete elől érezhetően eltűnt a tömeg, amely reálisan megtöltötte a teret: az ott lévők mit sem számítottak. Csak az számított, hogy ugyanebben a térben mindenütt Orbán volt jelen. Hogy itt mindent a szelleme által sugalmazott félelem uralt. És hogy ezért itt csak az úszhatja meg, aki inkább vele kezd konspirálni. Igaz, önmaga ellen, de hát láttunk már ilyet. Én pedig hiába vártam, hogy jelenjen meg viszont a fürkész, aki végül itt is csak egy orbáni szöveget találhat meg a mélyben: nem jött ilyen. Ismét csak József Attila jött, a „fortélyos félelem igazgat minket” zseniális nyelvi megformáltságával. De legalább ez kiviláglott az összképből. És egyszer talán az embereknek mégis inkább vele lesz kedvük konspirálni, és nem egy iszonyatos politikai manipulátor kétségtelenül leleményes szellemével, lebegjen bár az összes gyűjtőpont felett.   

A szerző további cikkei

LXVIII. évfolyam, 14. szám, 2024. április 5.
LXVIII. évfolyam, 10. szám, 2024. március 8.
LXVIII. évfolyam, 8. szám, 2024. február 23.
Élet és Irodalom 2024