Ki ütött először (vissza)?

Követem az ÉS-ben folyó vitát az izraeli–palesztin konfliktusról, ami nekem süketek párbeszédének tűnik. Szörnyű dolog, amit a Hamász október 7-én tett? Igen, szörnyű. Szörnyű dolog a civilek, köztük kisgyermekek halála, milliós tömegek diszlokációja az izraeli megtorló lépesek következtében? Igen, szörnyű. Lehet ennek alapján arról beszélni, hogy Izraelnek „igaza van”, vagy fordítva, a palesztinoknak „van igazuk”? Szerintem nem. Szélesebb értelemben Martin Luther King metaforáját – „a történelem íve az igazság felé hajlik” – parafrazeálva mondhatjuk, hogy a történelem igazsága Izrael oldalán áll, vagy inkább a palesztinokén? Én biztosan nem mondanám egyiket sem.

Diákkorom „eye-opener” könyve a témában L. Collins és D. Lapierre O Jerusalem című dokumentumregénye volt, amely napról napra, óráról órára mutatta be a Palesztina megosztásáról szóló ENSZ-döntést megelőző és követő küzdelmeket. Természetesen szó sem volt arról, hogy Izraelt váratlanul érte a háború kirobbanása, és pusztán az agresszió ártatlan áldozata lett volna. Valójában mind a két fél hosszabb ideje készült az összecsapásra, és ami az erkölcsi alapon vett „igazság” szempontjából sokkal érdekesebb, mindkét fél ma már egyértelműen etnikai tisztogatásnak és népirtásnak minősülő eszközöket is bevetett a saját katonai és politikai pozíciói javítása érdekében. Az Irgun zsidó terrorszervezetről tudott, hogy egy arab falu egész lakosságát legéppuskázta, sőt Izrael állam megalakulása előtt nemcsak briteket és arabokat, de még zsidó férfiakat és nőket is „halálra ítélt és kivégzett” árulás bűne miatt. Az arab oldal természetesen nem maradt el az atrocitásokban sem akkor, sem azóta.

Azt is gondolom, hogy ennek a tragédiának talán a legfontosabb eleme nem kapott elegendő hangsúlyt a vitában; ti., hogy mind a két oldal évtizedek óta a saját szélsőségeseinek a túsza, azaz valahányszor a józanabb/mérsékeltebb erők megpróbálnak lépéseket tenni a rendezés irányába, a saját oldaluk szélsőségesei megakadályozzák ebben. Izraeli oldalon elég J. Rabin, az érdemdús katonából lett miniszterelnök meggyilkolását felidézni 1995-ből, de Netanjáhu és a kormányzását egyáltalán lehetővé tevő szélsőjobboldali-vallási pártok többéves tevékenysége is bőven megérne egy misét, ami a feszültségek szítását illeti. És természetesen a palesztin oldalról ugyanezt el lehet mondani.

A történelem ismer példákat több évtizedes vagy akár évszázados konfliktusok megnyugtató és tartós rendezésére; a francia–német szembenállás feloldása az élre kívánkozik, de sikeres példa az északír rendezés vagy a dél-afrikai apartheid felszámolása is. Természetesen ezek mindegyike egyedi történelmi-politikai körülmények között történt, így ha mintaként nem is szolgálhatnak a palesztin–izraeli megbékélésre, bizonyságként azonban igen, hogy ez nem lehetetlen.