Igazából triggerel

VISSZHANG - LXVII. évfolyam, 48. szám, 2023. december 1.

Nyakunkon az Igazából szerelem-szezon. Szívből utálom, hogy szívből utálom. Olyan könnyű lenne igazából szeretni, mindenki szereti – csak a kultikus táblamutogatós jelenettől ne lennék rosszul minden egyes alkalommal. Ha az erkölcsi vetületét nem vesszük is a dolognak (ti. hősünk épp a barátja feleségének vall szerelmet az ismert körülmények ellenére, miután afféle stalkerként viselkedett az esküvőjükön is), elég annyi a rosszullétemhez, hogy ez velem is megtörtént. A táblamutogatás, mármint. Szakítás utáni visszaédesgetés volt a célja, a kivitelezés meg a lehető leglátványosabb: a szomszédság majd elalélt, hogy micsoda romantikus lélek lehet, aki ilyen filmbéli gesztusokra képes!

A szomszédság persze azt már nem látta, amikor ez a romantikus lélek a torkomnál fogva lökött az ágyra, hogy megverjen – és ha annyi pénzem lenne, ahányan azt ismételgették, miközben szó szerint menekültem a nőverő elől, hogy mégis mivel váltottam ki én ezt a viselkedést, valószínűleg nem egy szuty­kos szuterénben kötök ki.

„Meghalt a kisbaba, akit császármetszéssel emeltek ki édesanyjából a baleset után” – olvasom tucatnyi oldalon, és az iszonyat nem hagy nyugodni. Még soha nem voltam terhes. Amit a perinatális gyászról tudok, azt kolléganőm, Filákovity Radojka tabudöntögető cikkeiből tudom. Abban azonban újságíróként biztos vagyok: ilyen címet nem szabad leírni. Nem, és kész. Nem érdekelnek az orvosi szakkifejezések. Magam is ismerek jó párat – de ezek oktalan durrogtatásánál fontosabb, újratraumatizálok-e valakit pár kattintásért cserébe. Pontosan tudjuk, mi történt Kecskemétnél a balesetben a kismamával. Ahogyan azt is, mit jelent, hogy a kisbabáját átmenetileg megmentették. Akkor is tudjuk, ha nem így írja le a szerző. És cseppet sem veszít a borzalom a súlyából, ha nem rándul össze néhány száz, ezer nő, aki a perinatális gyász bármely szakaszában görgeti a hírfolyamot, és belebotlik ebbe a kegyetlen megfogalmazásba.

A múlt héten Matt Rife Netflix-specialjéről írtam (Sokkterápia, ÉS, 2023/47., nov. 24.), amelynek elején elhangzik egy poén a családon belüli erőszakról egy pincérnő monoklijával kapcsolatban. Noha magam is túlélő vagyok, nem triggerelt a jelenet – közben pedig több millió bejegyzéses online felháborodás övezi már a szóban forgó részletet.

Tíz emberből mintegy öt biztosan a kedvenc karácsonyi filmjei közé sorolja az Igazából szerelem címűt – nekem már attól is kavarogni kezd a gyomrom, ha leírom a címét. Mert a táblamutogatás nem szerelem. Pláne nem igazából. 

De vajon hogyan lehetséges, hogy jobban kiakadok egy ostoba, fontoskodó címadástól, amihez papíron semmi közöm, mint egy közepes poéntól, amihez konkrét kapcsolódásom van? Sokat gondolkodtam erről az utóbbi napokban, miközben figyeltem, hogyan dagad a Matt Rife-botrány. Közben pedig azt láttam, hogy emberek energiát és időt fordítanak arra, hogy kommentben megmagyarázzák: nincs semmi gond azzal, hogy „kiemelték édesanyjából”. Eleve az is komoly dilemma volt számomra, hogyan írjak arról, mi a gond ezzel az egésszel, ha én magam nem írom le a mondatot – de hogyan változna jó irányba valami, ha nem írunk, nem beszélünk nyíltan róla?

Szabad-e triggerelni néhányakat azért, hogy sokan ráébredjenek valamire? (Ismerős szöveges feladat: hány embert áldoznál fel, egyet vagy sokat, ha te lennél a vasúti váltókezelő?) Továbbmegyek: lehet-e a humor a ráébresztés eszköze? Többszöri megnézés után is egyértelműnek látom: Matt Rife nem gondolja úgy, hogy a családon belüli erőszak rendben lenne. Sokkal inkább arra mutat rá, hogy számosan akadnak, akik pont így röhögnek össze, ha monoklis nőt látnak, pont ugyanígy szeretnék eltüntetni a képből, nehogy megzavarja az idilli kis világukat, ahogyan a humorista teszi a jelenetben.

Mondhatnám, hogy tessék, itt vagyok, családon belüli erőszak túlélőjeként mégsem lettem rosszul ettől a poéntól, nem kéne mindent túlreagálni, fúj, cancel culture, legyen már elég. Én magam gyakran kapom meg ezt: túlreagálok egy-egy társadalmi jelenséget, konkrét esetet. Túlérzékeny vagyok, ez már túlzás, stb. Mondhatnám: amin én nem akadok ki, azon nem lehet kiakadni. De nem mondok ilyet. Mert hallottam épp elégszer, hogy nehogy már miattam ne lehessen nyugodtan végignézni az Igazából szerelmet. Miért kell nekem elrontani a mások örömét.

Különös, de a legsötétebb időszakokban csak a legsötétebb humor segít. Nekem, néhány barátomnak biztosan. Hogy mindenkinek? Azt nem hiszem. Másoknak a habkönnyű romantikus filmek teszik jobbá a napjukat, megint mások meg rideg kifejezésekkel távolítják maguktól a borzalmakat. Ahány ember, annyi trigger.

Nőveréspárti-e Matt Rife? Nem gondolom. Likvidálni kell-e Matt Rife-ot a stand-up világából? Ugyan! Oda kellene-e rakni egy figyelmeztető feliratot a show elejére? Igen. Kell-e száműzni az Igazából szerelmet a tévék kínálatából? Dehogy. Elég, ha én szólhatok, hogy kösz, én addig csinálok mást – és nem bántanak érte. Ha más szól, és megbeszélhető, hová kell „trigger warning” felirat – akkor is, ha elsőre nem világos. Ha az érzékenységhez nem biggyesztjük rögtön oda, hogy túl-.

A szerző további cikkei

LXVIII. évfolyam, 6. szám, 2024. február 9.
LXVIII. évfolyam, 3. szám, 2024. január 19.
LXVII. évfolyam, 51–52. szám, 2023. december 21.
Élet és Irodalom 2024