Mondd, mit érlel?

2023. október. Az ünnep előestéje. Vigasztalanul esik az eső (még szerencse, hogy nincs hideg). A ponyvából, bádogból tákolt „őrbódék” foghíjas ereszeiről csorog a víz az őrség tagjainak nyakába. Dankó utca 11. Iványi Gábor menedékhelyeit vigyázza az önkéntes csapat. Ma nincs rendezvény, nincs esemény, nem lépnek fel jeles közszereplők a raklapokból tákolt pódiumra. Az esőben a zászlók is elnehezedve hullatják könnyeiket.

Megmenekül-e „Gábor” – csak így nevezik őt, a fiatalabbak „Gábor bácsi”-nak – Dankó utcai épületegyüttese, a hajléktalanszálló, a fűtött utca, a kórház, a konyha, az óvoda, a főiskola? Folynak a találgatások az őrt állók körében – forró tea, kávé mellett. Négyen-öten üldögélnek, álldogálnak az őrhelyen, olykor váltás érkezik. Ahogyan sötétedik, s ahogyan egyre reménytelenebbül kezd rá az eső, egyre reménytelenebbek ők is. Többen napok óta el sem hagyták az őrhelyet. Magamfajta „szemüveges” értelmiségi, tanárember, jóformán csak én vagyok köztük. „Adj egy órát az életedből” – szólt a felhívás. Adtunk kettőt.

– Már járt itt a villamosművektől valaki, de akkor olyan sokan voltak a demonstrálók, hogy nem mertek hozzákezdeni a leszereléshez.

– Nem olyan könnyű dolog az...

– De jöhetnek az éj leple alatt is, ezektől kitelik. Ezért vagyunk őrségben.

Aztán a beszéd elterelődik e rémképről. Őrtársaim – ha szabad magamat közéjük sorolnom – kedvesen ugratják egymást. Ki miért állt be ebbe vagy abba a pártba, ez szinte gyakoribb ugratásformula, mint a „cigányozás”. Ez utóbbi furcsa is lenne az őrség összetételére tekintve, de azért előfordul.

Egyikük – maga nevezi magát cigánynak – azért nem engedi katona fiát erre a környékre, nehogy a „cigányok megverjék”. (Aztán persze kisvártatva telefonon utoléri a fiút és iderendeli: vegyen részt ő is az őrségben.)

Szemmel láthatóan jól ismerik egymást. Hiszen én is – ha máshogy nem, hát „ragadványneveik” után – felismerem őket. Sokat álltunk, kiabáltunk együtt a Szabadság téren, a Kossuth téren, a Karmelitánál, az Oktogonnál. Elégedetlenek az ellenállás módszertanával, kevés jó szavuk van a közismert „főszereplőkre”. „Bradát” (Setét Jenőt) emlegetik jó szívvel. És „Imre bácsit”, Mécs Imrét, aki a „forradalom lángjával” az ő tüzeiket is ébren tartotta. A valóságban is. A „Ligetvédők” történeteit mesélik. Az összekovácsoló kalandokat és szenvedéseket is. Itt-ott őrzik a biztonságiak ütéseinek nyomait.

Egyikük portás (biztonsági őr) egy iskolában. 3×3 méteres albérleti szobában lakik másodmagával, közös vizes blokk és konyha négy- négy lakóra. De ezt tudja megfizetni; nem kérnek kauciót.

Másikuk a nyugdíjából fizeti lakása bérét, lányunokájával lakik, akinek az anyja Ausztráliában él. Állatorvos – mondja, s hozzáteszi: – A Covid miatt mindenét pénzzé kellett tennie, hiszen nem voltak kliensei.

A harmadik fájós kezét mutogatja. A város szélén maga épít házat magának összeillesztett betonelemekből, s a fúró visszaütött.

Nevelőszülők nevelték – zsákmányolták ki – az alföldi tanyán, bátyjával verették meg, ha gondjuk volt vele. Aztán gyermekváros. Ott se volt jobb: a „véres” volt a legsúlyosabb. Villanyoltás után rendre a hálóteremben szervezett verekedés – az első vérig – döntötte el, ki lesz a „főnök” a szobában. Ma már csöndes-szomorú derűvel emlékezik erre a kegyetlen világra. A legfeketébb bőrű, szálfaegyenes férfi – szemmel láthatóan – a társaság vezéralakja, ő az ellenállás fokozásának szükségét emlegeti dühödten.

A szombat esti őrség egyetlen női tagja nem szól, csöndben kávét mér a férfiaknak, fejét fájdítja. Ő is napok óta itt van.

Összetartja őket az elszánás: megvédeni szinte egyetlen pártfogójukat: „Gábor bácsit”, s túlélni a diktátor hatalmát. Történeteik már-már legendák. Életük életrajzíróért, legalábbis szociográfusért kiált. Vajon megőrzi-e nevüket, alakjukat – ahogyan korábbi vesztes forradalmakéit – a boldogabb utókor?