Forradalom?

VISSZHANG - LXVII. évfolyam, 45. szám, 2023. november 10.

Standeisky Évának sikerült az, ami oly sok, a forradalmat leíró, tanulmányozó és értékelő írástudónak nem: egy mondatban megfogalmazta, mi történt 1956. október 23. és november 4. között (Ötvenhat, ÉS, 2023/42., okt. 20.): „Ötvenhatban felszínre kerültek azoknak a társadalmi csoportoknak, rétegeknek a sérelmei, beteljesületlen egyéni és közösségi érdekei, amelyekről a szovjet mintára létrejött diktatúra éveiben nyilvánosan nem eshetett szó” – írja a neves történész asszony, és azt gondolom – jóllehet a 67 évvel ezelőtt történtekhez ahány ember, annyiféleképpen viszonyul –, ebbe a megfogalmazásba nem lehet belekötni. Az más kérdés, hogy sok minden belefér, illetve sok minden hiányzik belőle, de tekinthető egyfajta közös nevezőjeként a gyakran egymással szembemenő értelmezéseknek. Már azzal, hogy társadalmi csoportokról, rétegekről beszél, elkerüli, hogy állást kelljen foglalnia arról, miként érintette az egyes, nagyon is különböző osztályokat a megelőző kor, amelyben sérelmeikről nem eshetett szó. Merthogy ezt akkor úgy hívták, hogy proletárdiktatúra, és arra vállalkozott, hogy a régi úri osztály kezéből kiragadja a termelőeszközöket, és a dolgozóknak adja. Hogy ez mennyiben sikerült, arról Stan­deisky nem mond véleményt, jóllehet az egész 56-os mozgásnak (okainak, jogosultságának, céljainak, eredményeinek, illetve álomszerűségének) éppen ez adja meg a lényegét, és az erre adott válasz határozza meg azt, hogy forradalom, ellenforradalom, lázadás vagy zavargás volt-e. És mik voltak azok „a beteljesületlen egyéni és közösségi érdekek”, amelyekre a szerző gondol? Mert ez lenne a lényeg, megismerésüket követően leszünk képesek minősíteni a szándékokat és tetteket. Mert ha csupán annyi, hogy a börtönökből kiszabadított köztörvényesek és a lövöldözni szerető lumpen elemek végre kitombolhatták magukat, amire mindig is vágytak, és amiről mindaddig nem lehetett szó, akkor az elég kevés. Ahogyan kevésnek tűnik az a megfogalmazás is, hogy „az érdekek felszínre kerültek”, mert voltaképpen egy nyilvános sajtóvitában is felszínre kerülhetnek, de itt – hogy finoman fogalmazzak – egész más formában történt ez meg. Érteni vélem Standeisky Évát, aki nem kíván olyat állítani, amibe bele lehet kötni, ezért nem is állít semmit, vagy nagyon keveset. Annyit azonban igen, és ezért minden tiszteletet megérdemel, hogy ’56 nem volt forradalom. Forradalom akkor tör ki, ha a nép már nem akar a régi módon élni, az uralkodók pedig már nem tudnak a régi módon kormányozni. Nos, már az első feltétel sem teljesült. Mert valójában a nép teljes egészében, de még többségében sem mozdult meg. Miközben az aktív kisebbség megfogalmazásai és elképzelései arról, hogy min kell változtatni, és hogyan, ahány szervezet, önkormányzat, annyiféle volt. És aztán, mikor mindezek megbuktak, mert elnyomták őket, akkor sem váltak egységessé és határozottan a nép kívánalmaivá. Éppen ellenkezőleg, már a következő május elsején a tömeg kinyilvánította, hogy igenis akar a régi módon, a szocialista viszonyok között élni. Persze nem mindenki. Jó részük el is hagyta az országot. De a túlnyomó többségnek ez meg sem fordult a fejében. Nem állítható az sem teljes érvénnyel, hogy a kommunisták nem tudtak a régi módon kormányozni. Mert valóban, néhány napra felbomlott a rend, de aztán helyreállt anélkül, hogy a kormányzási módszerekben bármi is változott volna. Én azt gondolom, hogy maga a „forradalom miniszterelnöke” sem volt biztos abban, hogy mi történt. Nem véletlen, hogy előbb statáriumot hirdetett a felkelőkkel szemben, aztán elvtársnak nevezte őket, később fegyvert osztott nekik, majd amikor az oroszok bejöttek, harcot hirdetett velük, aztán eltávozott a jugoszláv követségre. Utóbb meg azzal védekezett, hogy végig híve volt a szocialista rendszernek.

A szerző további cikkei

LXVIII. évfolyam, 19. szám, 2024. május 10.
LXVIII. évfolyam, 13. szám, 2024. március 28.
LXII. évfolyam, 40. szám, 2018. október 5.
Élet és Irodalom 2024