Központi nemzeti identitástudat

VISSZHANG - LXVII. évfolyam, 45. szám, 2023. november 10.

Az Orbán-kormány 2018 júliusában fogadtatta el a parlamenttel az Óvodai nevelés országos alapprogramjának ideológiai jellegű módosítását. Eszerint már az óvodákban is kiemelt céllá kell tenni a nemzeti identitástudat erősítését, amihez az állam konkrét tartalmi megkötéseket is megad: taxatíve felsorolja, mit kell átélniük olyankor a gyerekeknek, amikor a saját, nemzeti identitásuk (vagyis a hazájukhoz való, belső és személyes érzelmi viszonyuk) felépítésén dolgoznak. Ezek a következők: hagyományos ünnepek, keresztény kulturális értékek és hazafiság (szülőföldhöz-családhoz való kötődés).

Az arra hivatottak tehát már öt éve néven nevezhették volna: ezt voluntarizmusnak, akarat-elvű politizálásnak hívják, és utoljára a Rákosi-rendszerben láttuk. Akkor döntötte el felülről, az ereje érvényesítésével az állam: mit kell szeretniük a hazájukban ahhoz az egyes embereknek, hogy jó hazafiaknak minősítsék őket, illetve ne bélyegezzék meg, rekesszék ki a társadalomból a másként érzőket. Az akkori és a mai voluntarizmus között pedig csupán annyi a különbség, hogy most a proletárdiktatúra helyett a vérnacionalisták egyeduralmát kell helyeselni, a kommunista közösségfelfogás helyett pedig ahhoz a (formális) kereszténységhez kell csatlakozni, amelyet a viselkedési rendszabályok és szexuális fóbiák gyűjteményévé silányítottak. Mindezzel szemben még arra is lehetne apellálni, hogy hiszen épeszű ember tudja: egyedül érvényes, központi nemzeti identitástudat nem létezik. Az identitás személyes átélés, amely egyénenként más és más élményekre, kötődésekre, emlékekre és tudásokra épül. Ettől olyan erős, és emiatt is értelmetlen ezek közül bármelyik típust normatív modellé tenni. Vagy ha mégis, akkor jó tudni, hogy Orbán Viktor lenne az első, aki megbukna a vizsgán. Sokaknak ugyanis nem az általa kedvelt, bornírt katonanóták, hanem a hiteles népdalok; nem Wass Albert, hanem Janus Pannonius, Csokonai, Petőfi, Ady és József Attila; nem Tormay Cécile és Nyírő József, hanem Móricz, Mikszáth és Esterházy; nem Prohászka Ottokár hierarchiaimádata, hanem Hilscher Rezső szociálpolitikája, Bibó bölcsessége és Göncz Árpád moralitása szolgál alapul az identitásához. Mármost, ha valaki ezt a modellt (ami a neveket tekintve megtámadhatatlan) tenné meg normatívának, annak épp az a miniszterelnök nem tudna megfelelni, aki pedig a normák diktálása terén szeretné kitüntetni magát. Kell neki egy ekkora blamázs?!

Minderről azonban nem hallhattunk sem a parlamentben, sem a szélesebb nyilvánosságban. A maradék, független sajtónak sem sikerült idézhető mondatokat összehoznia arról, hogy amit itt a kormány nevelési célként kitűzött, egy olyan magatartást erősít, amelyre bűn ránevelni a gyerekeinket. Hogy a „te akkor vagy jó hazafi, ha már az oviban megfogadtad az Orbán bácsi tanácsait” veszélyes vágány. Nem minden gyerek tud később úgy dönteni, hogy elveti a felnőttek mintáját, és a szuverenitást választja. Ehhez külön meg kéne kapnia egy olyan kultúrát is, amely felkínálja ennek a választásnak az érvkészletét és az eszközeit. Erre viszont ma, az általános műveletlenség egyre riasztóbb kiterjedtsége idején egyre kisebb az esély. Így sokan maradnak inkább azon a vágányon, amelyen felnővén sem tudnak majd felelősen dönteni, választani. Akik kiskoruktól mindenütt csak a függést és a feltétlen engedelmeskedést gyakorolták, felnőttként is hajlamosak lesznek dirigáló személyeket maguk fölé tenni, mert számukra az otthonos, az jelenti a megszokottságot, biztonságot. Ám mivel az intézkedés ezen tanulságait senki sem tette nyilvánvalóvá, öt év után a kormány és szolgái zavartalanul belekezdtek az aktív érvényesítésébe. Ráadásul azzal az aljas eljárással, amellyel szokás szerint szembeállítottak egymással két csoportot: szülőkkel zsűriztették az óvodákat. Papák-mamák kaptak kézhez egy kérdőívet, amelyen aszerint kell értékelniük az általuk ismert intézményt, hogy abban megfelelő módon dresszírozzák-e a gyerekeiket a nemzeti hagyományok őrzésére, a keresztény értékekre és a hazaszeretetre. Természetesen anélkül, hogy előzőleg rákérdeztek volna: vajon a szülő szerint létezik-e egyáltalán egy 3–6 éves kisgyereknél a „nemzeti identitás” vagy a „hazafiság” fogalma. És ha igen, annak melyek az összetevői. Nem csoda, hogy a lépés hideg zuhanyként hatott az érintettekre, amit azonban tekinthetünk jó jelnek is. Hamar kiderült ugyanis, hogy a szülők közül többen a politikusoknál, elemzőknél és újságíróknál is határozottabban tudták megfogalmazni a lényeget. „Miért nem esik szó arról, hogy kritikai gondolkodásra vagy épp elfogadásra neveljük a gyerekeket?” – idézte az eseményről hírt adó Népszava az egyik anyát (Felmérést készített egy óvoda, a gyerekek magyarságtudatáról faggatják a szülőket, Népszava, 2023. 11. 03.), akinek hozzáállása azt is jelzi: a társadalom totális megszállását nem tudja végigvinni a kormány.

Megjegyzem, ez ügyben a legjobb kritikusi mondatok Orbán Viktornál vannak. Ő ugyanis 1992-ben, a Fidesz pécsi konferenciáján egyértelműen leleplezte: tűrhetetlen, amikor a politika (akkor éppen az MDF-é) „egy olyan elkorhadt, régi világot képvisel”, amely elvileg nem térhetne vissza. Most mégis „[s]okan attól félnek, hogy visszatér az a világ (...), amikor egy trafikengedélyt is csak akkor adtak valakinek, ha bizonyította a nemzethűségét”. Nekik persze „nem kell egy üveg kövidinka mellett” búsonganiuk, hogy tönkretették a nemzeti érzelmeiket, és „azt sem érezzük, hogy az egyetemes kultúra befogadása elfoglalná a helyet agyunkban és lelkünkben a nemzeti kultúra elől. Polcainkon békésen megfér egymás mellett Arany János, Mrożek és Esterházy...” Végül kimondta, hogy a nemzetieskedő módszer nem több az ideológiai gyámkodásnál. (Az idézetek a Századvég 1994-ben kiadott, Politikusportrék című kötetében olvashatók, Orbán Viktor, 176–189.) Igazi, őszinte, mindent bevilágító szavak! Kár, hogy senki nem akad, aki kiplakátolná ezeket minden utcasarkon, és persze dátum nélkül, mintha a Vezér most üzenné a híveinek. Pedig megérné, mert ha mást nem, legalább annyit nyernénk vele, hogy néhány órára derűs színjátékká tettük a mindent eluraló lidércnyomást, amit ennek a kormánynak az uralma jelent. És amikorra kiderülne a turpisság, addigra már jócskán lennének lepotyogott tantuszok is, amelyeket mégiscsak be lehet söpörni. És ennek a söprésnek a csörgése már egészen biztosan reménykeltőbb lenne annál, mint az a süket csönd, amely a társadalom ellenállásának a hűlt helyén honol.

A szerző további cikkei

LXVIII. évfolyam, 8. szám, 2024. február 23.
LXVIII. évfolyam, 4. szám, 2024. január 26.
LXVIII. évfolyam, 2. szám, 2024. január 12.
Élet és Irodalom 2024