Sovány vigasz

VISSZHANG - LXVII. évfolyam, 42. szám, 2023. október 20.

Sólyom László halálakor Orbán Viktor egy kettejükről készült, 2010-es képpel búcsúzott az egykori köztársasági elnöktől. Ezen annak alkalmából fognak kezet, hogy a választások után Orbán alakíthatott kormányt. A fotó legfőbb üzenete tehát az, hogy Orbánt a saját sikere köti össze az elhunyttal. Hurrá!

Persze ha Magyarországon normálisan működne a sajtó, biztosan akadna benne valaki, aki tudná: az az igazi megemlékezés, amelyet az elhunyt életének fontos tanúi a kapcsolatuk mélységeinek felidézésével tesz személyessé. Ezért leültetné a miniszterelnököt egy stúdióban, és megkérné, hogy beszéljen a közös emlékeikről. – Kezdjük a legrégebbinél, jó? – proponálhatná az elején. – Hiszen önök már a kádári idők vége felé is egy platformra kerültek, és szokatlan bátorságot tanúsítottak, például a jogállamiság védelmében. Hogy is történt ez a dolog, 1985-ben?

Ha van egy kis szerencsénk, Orbán nem orrontaná meg ebben a csapdát, és engedve a hiúság kísértésének, boldogan dicsekedne el az egyszerre fölemelő és a végén groteszk vonásokkal is színesített történettel. Ez úgy kezdődött, hogy a Valóság 1985/8-as számában az akkori időkhöz mérten merész témájú cikk jelent meg Sólyom Lászlótól Mit szabad, és mit nem? címmel. A téma a jogállamiság volt, amelyet a szerző meglehetősen alapos jogtörténeti beágyazottsággal tálalt, miközben a humort, a szellemességet és az aktuális utalásokat sem mellőzte. Mindez akkora izgalmat keltett a közéletben, hogy azt a két éve alakult Bibó István Szakkollégium joghallgató tagjai is hasznosítani tudták. Orbán Viktor maga is beszállt annak a konferenciának a szervezésébe, amelynek Sólyom cikke volt az apropója. A színhely Szarvas volt, ahol a szocializmus történetében először hoztak össze a hatalom engedélye nélkül egy nyílt fórumot, és vitatkoztak az általuk megszabott témákról. A hatalom persze az esetet azon melegében botrányosnak minősítette, és így az akkor épp budapesti PB-titkárként fellépő Grósz Károly, s mellette Radics Katalin, a KB tudományos titkára egy ideig mindenféle „elbeszélgetésekre” rendelték be a szervezőket. Velük azonban akkor már nemigen tudtak mit kezdeni. A berendeltek öntudatos jogászok voltak, és pontosan tudták: az erősen kirakat jellegű – tehát a demokrácia követelményeinek formálisan több helyen is megfelelő – alkotmánynak mely pontjaira hivatkozva lehet megvédeni az akciójukat. Így miközben a vegzatúra a hatalom számára az égvilágon semmi hasznot nem hozott, az erőszakosságukkal ugyanakkor annál is szorosabb szövetséget hoztak létre a jogtudós Sólyom és az akkor formálódó liberális ellenzéki mozgalmak között.

– Ez volna tehát az a szál: a szabad­elvűségen alapuló jogállamiság eszméje, és annak feltétlen védelme, ami kettejüket mindig is összekötötte. És amelyet az sem szakíthatott el, hogy Sólyom László már nincs közöttünk – zárhatná le a műsort a riporter, miközben a tévékészülékek előtt ülők ellenzéki beállítottságú része a röhögéstől, az Orbán iránti vallásos áhítattal átitatott fele viszont a rémülettől esne le a székről. „Az meg hogy lehet, hogy Orbán ilyeneket beszél a jogállamiságról?! Hát nem arról volt szó, hogy ez igazából nem is létezik, mert ezt soha senki nem tudta meghatározni?! Varga Judit is megmondta, hogy a jogállamiság csak egy önkényes eszköz, amivel a balliberálisok támadják a kormányt! Ezért azt a Viktor már rég szétzúzta, a liberalizmussal együtt! Hát hogyhogy most mégis léteznek, és még dicsfényt is kapnak?!” – hitetlenkednének az utóbbiak, akik persze a végén az úgymond „provokáló” riportert hibáztatnák, de egy picike bogár mégiscsak bekerülne közben a fülükbe.

Ha pedig mégsem lenne olyan szerencsénk, hogy Orbán belemegy a csapdába, így inkább mellébeszélésekkel terelné el a figyelmet a témáról, a nézők többsége akkor is fészkelődni kezdene: vajon mi lehetett ott, azzal a közös üggyel? Mit jelentett az a jogállamisági dolog, amiről a riporter beszélt? 

Sajnos Magyarországon a sajtó nem működik normálisan. Ezért az a veszély egy percig sem fenyegeti a miniszterelnököt, hogy bárki is nekifogjon vele egy ilyen műsornak, és akár bele tudja vinni a csapdába, akár nem, ő csak olyan válaszokat tudjon adni, amelyekkel leleplezi önmagát a nézők előtt. Nem, ilyesmi semmiképp sem lehetséges, hiszen az alákérdezőin kívül ember nem ülhet le vele szemtől szembe, egy stúdióban. És amíg ez így marad, a hívei garantáltan meg fogják úszni, hogy rajongva tisztelt miniszterelnökük olyan mesékkel lepje meg őket, amelyek miatt nekik a meghasonlás kísértésével kell megküzdeniük. Ahogyan mi is megússzuk, hogy ezen a posványos szinten latolgassuk egy miniszterelnök kormányzói tevékenységét: na, vajon belemegy-e a csapdába egy kegyeleti megemlékezésen, vagy meg kell elégednünk a gyengébb leleplezési potenciállal bíró mellébeszélésével? Holott pontosan tudjuk: az igazi leleplezésének nem ilyenkor kéne bekövetkeznie. Hanem olyankor, amikor a társadalom sokakat érintő gondjairól tesznek fel neki kérdéseket. Például hogy ő és kormánya miért éppen azzal a módszerrel kezel egy-egy adott problémát, amit tőlük látunk, és amivel szemben ezek és ezek a lehetséges kifogások. Milyen megoldásokat keresnek az aktuális konfliktusok megoldására? Miért az a célja, hogy kiélezze a konfliktust, miért nem inkább az ügy belső logikáját nézi? És így tovább. Ám mivel azt is tudjuk: ilyen helyzetek ma a médiában egészen biztosan nem állhatnak elő (ő intézte el, hogy ez kizárt legyen), ezért okkal reménykedünk, hogy az olyan, szokatlan esetek, mint amilyen egy neves személyiség halála, véletlenül mégis létrehozhatnak kivételes alkalmakat. És akkor a mi miniszterelnökünk elcsúszhat egy banánhéjon. Ez azonban most sem következett be, így számunkra az az egyetlen kijárat marad, hogy félretesszük ezt a latolgatást, és abból szerzünk egy kis elégtételt, hogy mi is elő tudunk venni az elhunytról szép emlékeket idéző képet.

Az enyémen például a már nyugdíjas Sólyom László a Máltai Szeretetszolgálat mellényében látható, 2015-ben. Kezében valami finomsággal éppen lehajol azokhoz a menekült gyerekekhez, akik speciel Orbán miatt kényszerültek hosszasan Isten szabad ege alatt táborozni, a főváros erre alkalmas terein. És bár nekem gondom is volt Sólyom néhány mondatával és lépésével, akkor ezeket, a közelében állva, egyszer s mindenkorra elfelejtettem. Miáltal én sokkal őszintébb lélekkel tudtam most könnyű utat kívánni neki, a halálakor, mint Orbán Viktor, akinek csak a saját hiúsága a fontos. Sovány vigasz, de csak addig, amíg arra kényszerülök, hogy állandóan meg kelljen tennem ezt az összehasonlítást. Amikor már nem kell, akkor viszont garantáltan valódi értéke lesz. 

A szerző további cikkei

LXVIII. évfolyam, 14. szám, 2024. április 5.
LXVIII. évfolyam, 10. szám, 2024. március 8.
LXVIII. évfolyam, 8. szám, 2024. február 23.
Élet és Irodalom 2024