A mérhető múlt, jelen, jövő
PUBLICISZTIKA - LXVII. évfolyam, 42. szám, 2023. október 20.Kizárt dolog
A kultúra- és felsőoktatásügyi minisztérium, vagyis a KIM újabban ráérzett a pályázatok érvénytelenítésének az ízére. Ezzel azért élhet (vissza), mert fenntartó lévén hozzá kell benyújtani számos intézmény, például színház vagy (állami) egyetem vezetőinek a kiírási feltételek szerint összeállított anyagát, és neki van joga elbírálni, hogy azok formálisan megfelelnek-e a követelményeknek. Ez a körülmény két ponton ad lehetőséget számára a beavatkozásra: a feltételek megfogalmazásakor, valamint a formai ellenőrzéskor. A kettő összefügghet, mert a kívánalmak lehetnek túl általánosak vagy túl speciálisak: mindkét esetben nyugodtan lehet hivatkozni arra, hogy a jelölt nem felelt meg nekik.
Azokban az esetekben, amikor a szuverén döntési jog a miniszter kezében van, mint az állami színházaknál, beleértve az Operaházat is, akár a bírálóbizottság által kialakított sorrenddel is szembehelyezkedhet: gyakorlatilag azt nevez ki, akit akar. Éppen erre láttunk példát Ókovács Szilveszternek a második fordulóban elért győzelme alkalmából.1 Ilyenkor azonban valamit kell mondania a még kérdezni képes sajtónak, ami bizonyos kényelmetlenségekkel jár, különösen ha egy feltűnően kevés szavazatot kapott aspiráns arat diadalt.
A mostani színházigazgatói döntésekre már jobban felkészült a KIM: gondosan kiszórta azokat a lehetséges jelölteket, akiket az adott bizottság esetleg a döntéshozó(k) által kiszemelt személy elé helyeztek volna, és így lettek a kulturális sajtó szerint várható személyek a kinevezettek.2 Az előzetes kizárás ellen jogorvoslat nincsen, és bár valószínűleg elvben lehet bíróságra menni, mire a magyar viszonyok között megszületik a jogerős ítélet, addigra már talán a következő igazgatói pályázatra kellene készülniük.
A rektoroknál, különösen az állami egyetemeken, kissé más a helyzet. Ott ugyanis a (még érvényben lévő) törvény azt írja elő, hogy a szenátus egyetlen rektorjelöltet választ és azt terjeszti fel a minisztériumba kinevezésre, a miniszternek pedig nincsen választási lehetősége. Ez a szabályozás már korábbi cikkeimben előkerült, és tudjuk: itt is lehet szelektálni a pályázók között, még amikor a minisztérium mérlegeli a követelmények teljesülését. Korábban az egyetlen gumiparagrafus a „felsőoktatásban szerzett vezetői gyakorlat” feltétele volt, és ehhez sikerrel folyamodhatott a kiírás gazdája.
Önkény és kudarc
Most, hogy (egy időre) lezárult a Zeneakadémia rektorválasztási ügye, hiszen hivatalos jelölt(ek) hiányában a szenátusuknak nincs kiről szavaznia, áttekinthetjük azt a zűrzavaros folyamatot, amit a KIM és gazdája elindított, majd a végkifejletig gerjesztett, magára húzva minden felelősséget a dolgok ilyetén alakulásáért.
Alapesetben a minisztérium egy szokásos formaszöveget ad ki pályázati felhívásként, amelynek a sarokpontjai benne vannak a törvényben: legyen az illető egyetemi tanár, legyen neki vezetői tapasztalata stb., stb., ahogy ez mindig is szokásban volt. De mi történik, ha a fenntartónak vannak saját elképzelései és/vagy jelöltjei: akkor hogyan bonyolítható le egy normális, józan, kompromisszumképes kulturális vezetés esetén a rektorválasztás? Induljunk ki abból, hogy már amikor a pályázat szövegét egyeztetik egymással, leülnek tárgyalni, hogy milyen paraméterek mentén fogalmazzák meg az elvi, koncepcionális igényeiket. Mire a felhívás megjelenik, már ugrásra készen áll(nak) az ideális jelölt(ek) és persze a további jelentkezők. Ezután a miniszter vagy képviselője megtiszteli a szenátus egyik, akár a döntő ülését azzal, hogy részt vesz rajta, és igyekszik meggyőzni a javaslatot végső soron meghozó tagokat, miért járna jobban az egyetem, ha elfogadja a miniszter prioritásait, végig tiszteletben tartva az intézmény autonómiáját.3
Mi történt viszont a Zeneakadémián? Miután februárban egyeztettek és gyakorlatilag megállapodtak a pályázat szövegéről, hosszas várakozás után csak július 3-án hirdették ki nagy meglepetést okozva a benne szereplő feltételekkel, amelyek eddig nem tapasztalt módon radikálisan korlátozták a szóba jöhető pályázók körét.4 A zenei életben ritkán látott szinte egységes felháborodás hatására a miniszter (szóban) visszavonta ezt az első pályázatot, és július 21-én megjelentette a másodikat, amely kevésbé volt szűkkeblű, de továbbra is például magas állami kitüntetésekhez kötötte a kinevezést.
Az augusztus 21-ig beérkezett öt dossziét másfél hónapig nézegették, és csak az LFZE a sajtóban is publikált türelmetlen érdeklődésére érkezett meg a váratlan válasz, ráadásul nem levélben, hanem a Mandinernek adott miniszteri interjú formájában, miszerint az ötből négy jelöltet diszkvalifikáltak, a versenyben hagyott ötödik, Keller András pedig maga vonta vissza a pályázatát.5 Mostanra tehát visszajutottunk a startkőhöz, ki kell írni egy új pályázatot, elvileg egyeztetve az egyetemmel, tehát – szerencsés esetben – jövő februárra lehet csak kinevezni az új rektort.
A színfalak mögött
Visszatekintve az elmúlt hónapokra a következő eseménysor sejlik fel mögöttük. Amikor a KIM helyettes államtitkárával történt februári egyeztetés után a pályázati kiírás szövege a miniszter elé került, és ő tájékozódott, kik lehetnek az esélyesek, vagy neki, vagy tanácsadóinak eszébe juthatott Keller András, akár még úgy is, hogy – amint azt Keller a lemondólevelében állítja – Vígh Andrea rektor vethette föl ezt az ötletet. Csakhogy Kellernek nem volt egyetemi tanári címe, ezért előbb még ki kellett nevezni, ami Kossuth-díjasként tavaly december óta nem volt probléma: egyrészt kellett egy fölterjesztő a Magyar Művészeti Akadémiáról, melynek elnöke az ügyben szintén érintett Vashegyi György volt, másrészt ki kellett várni, amíg a (gyorsított) eljárás lezajlik.
Keller június 15-én megkapta a professzori stallumot, ezután meg lehetett jelentetni a rektori kiírást július 3-án, jórészt Keller személyére szabva. A miniszter a maga állította csapdát egy második pályázati hirdetménnyel próbálta kivédeni, csak közben nem vonták vissza az elsőt, ami további galibát okozott. Amikor kiderült, hogy öt jelölt van, sejteni lehetett, hogy a KIM megint a „kizárásos recepthez” folyamodik. De a képbe bezavart egy másik vitapont is, hogy vajon egy jelöltet választ-e a szenátus, vagy rangsort küld fel a minisztériumba. A Mandiner egy augusztusi cikkében furcsa dolgokat állított: „A Zeneakadémia érvényes alapító okirata világosan kimondja, hogy a Szenátus rangsorol, majd a miniszternek továbbítja azt, a miniszter pedig dönt. Erről márciusban született megállapodás. »A felsőoktatási törvény megengedi azt, hogy rektorjelöltet állítson és megengedi azt, hogy rangsorolás történjen. Márciusban volt egy egyeztetés a kulturális és innovációs miniszter és az egyetem rektora között, ahol megállapodtak a felek abban, hogy rangsorolás történik, úgyhogy így a jogszabályoknak megfelelő módon és a Zeneakadémia szabályzata szerint rangsorolást hajthat végre a Szenátus« – fogalmazott világosan ennek kapcsán Hankó Balázs, a Kulturális- és Innovációs Minisztérium államtitkára...”6 Egyrészt viszont az alapító okiratban erről szó sincsen (mert nem is lehet!)7, másrészt bármit mondott is a rektor a miniszternek, a szenátusé a döntési jog, hogy milyen rendben szavaz, harmadrészt pedig (Hankó engedelmével) a törvény egyértelműen fogalmaz: állami egyetemek egyetlen rektorjelöltet terjesztenek fel.8
Mindeközben végig tudni lehetett, hogy a Zeneakadémia szenátusa és oktatói testülete, amely kétszáznál is több aláírással tiltakozott, nem fogadja majd szívesen rektorként Kellert, de ő maga csak az utolsó pillanatban vonta vissza jelentkezését – és feltehetőleg nem azután, hogy a KIM érvénytelenítette a többi pályázatot, hanem pont fordítva.
Ha ugyanis Kellernek nem kellett a rektori szék, akkor a minisztériumnak nyilván nem kellett egyik további aspiráns sem. Hogy ez önkényes és jogszerűtlen döntés, majd akkor derül ki, ha például Tóth Péter hajlandó a végsőkig elmenni az igaza védelmében. Csák miniszter az interjúban ezt állította: „Noha mindenki lehetőséget kapott hiánypótlásra, nem éltek vele, volt, aki nem tudott, és volt, aki nem akart válaszolni.” Tóth Péter viszont a közleményében ezt írta: „Szeretném leszögezni, hogy semmilyen hiánypótlásra felszólító telefont, levelet, e-mailt, sms-t nem kaptam. Igaz, nem is vártam, hiszen pályázatom – ezt biztosan állíthatom – minden pályázati követelménynek megfelelt.”9 A tényeket pedig könnyű lesz kideríteni.
A miniszter hozzátette: „a kiírás angolul is megjelent, úgyhogy hozhattak volna nemzetközi pályázót a világ bármely pontjáról, de nem éltek vele”. Sajnos nem olvasta a saját szövegüket, amelyben többek között ez szerepel: „szakmai teljesítményének elismeréseként a 271/2008. (XI. 18.) Korm. rendeletben szereplő valamely állami kitüntetéssel” kell rendelkeznie a pályázónak,10 márpedig attól tartok, nem sok külföldi rektoresélyes művész vagy tudós van, akinek magas magyar kitüntetése lenne.
Közben az „erős emberként” számontartott Vashegyi György pozíciója némileg megrendült, hiszen várakozása ellenére az MMA nem választotta meg tiszteletbeli elnöknek.11 Talán ennek is köszönhető, hogy Csák békülékenyebb hangot ütött meg, és arra utalt, hogy (egyelőre?) nem kívánja az LFZE-t az alapítványi rendbe betagolni.
Most minden a törvényes úton halad tovább: a rangidős rektorhelyettes, Kutnyánszky Csaba, aki mellesleg azonos az egyik pályázóval, viszi tovább az ügyeket, és ha hinni lehet a miniszternek, tárgyalni fognak egymással a következő időszak teendőiről. Ezzel talán jóvá tudják tenni mindazokat a ballépéseket, amelyek az önkény és a kapkodás elegyéből születtek.
Múlt, jelen, jövő
Mintegy két héten belül két jelentős konferencia is lezajlott, lényegében a fenti időkeretbe helyezve témáit. Az egyik Szegeden Kiszámíthatóság és normativitás: a felsőoktatási modellváltás múltjáról, jelenéről és jövőjéről címmel, a másik Budapesten, Hogyan mérjük a tudományos teljesítményt? cím alatt.12 Az egyik gyakorlatilag nyilvános volt nagyszámú résztvevővel, a másik zárt körű mindössze három előadóval, de a két közös előadó miatt sok átfedő tanulságot lehetett levonni belőlük, még ha itt csak pár szempontra tudunk is reflektálni.
Jóllehet a szegedire előzőleg Csák János miniszter elígérkezett, végül ő ugyan nem jelent meg, de igen rangos szónokokat lehetett meghallgatni: az MTA-elnöktől kezdve a kutatási hálózat elnökén, a szakfelelős államtitkáron át rektorokig, egyetemi, kuratóriumi és NKFIH-elnökökig összesen húszan szólaltak fel az egész napos eseményen, amelynek ebédszünetében még egy sajtókonferenciát is tartottak. Freund Tamás igen kemény hangot ütött meg: bár azzal kezdte, hogy „a kormányzatnak tartózkodnia kell a szükségtelen, illetéktelen és kiszámíthatatlan beavatkozásoktól, az önkényes és rendszeridegen normáktól, a szellemi műhelyek autonómiáját indokolatlanul korlátozó beavatkozásoktól és az ilyen helyzetek előidézésétől”, végül egyedül az „agresszív” Európai Bizottságot hibáztatta azért, mert a magyar egyetemek (illetve azok egy része) ki van zárva a nemzetközi kapcsolatokból, és csupán a „magyar szakmai szervezeteket” hívta fel arra, hogy lépjenek fel a jelenlegi helyzet megszüntetése érdekében. (Elnök úr akkor még nem tudhatta, hogy az MTA elnöki bizottságának az akkumulátorgyárak ügyében kiadott részletes és alapos állásfoglalását ugyanaz a kormányzat a külügyminiszter révén egymondatos válasszal intézi el: „Aki akkumulátorgyártás ellen küzd, a környezetvédelem ellen és a nemzetgazdasági érdekek ellen küzd.”13)
Hankó Balázs államtitkár mindkét konferencián ismertette az új és a használat közben szükség szerint módosított teljesítményértékelési rendszert, amely kizárva a korábban jellemző személyes alkukat egyre növekvő mértékben felel az egyetemeknek juttatott plusztámogatásokért (vagy elvonásokért). Itt az intézmények bizonyos mutatókat határoznak meg a jövőre nézve (lemorzsolódás, tehetséggondozás, minőségi publikációk száma, nemzetköziesítés stb.), és ezek teljesítésétől függ majd az állami finanszírozás egyre nagyobb része.14 Sajnálatos persze, hogy a maradék állami egyetemekre ezeket a módszereket (és a velük párhuzamos finanszírozást) nem terjesztették ki, miközben Hankó a versenyképességről beszél. És arról sem esett szó, miért nem nyilvánosak a vállalások és a teljesítések, hiszen csak ezzel lehet elejét venni az esetleges zárt ajtók mögött meghozott megállapodások esélyének.
A kuratóriumok kérdésében nem látszik érteni az EB álláspontját, de a nemzetközi gyakorlatot sem. Például azt, amiről legutóbb is írtam, hogy visszás helyzetet teremt, ha az intézmény aktuális rektora tagja a fenntartói testületnek. Vagy azt, hogy mindegy, hány tudós tagja van a kuratóriumoknak, ha eleve mindet a miniszterelnök kedve szerint válogatták ki, még ha a lemondott politikusok helyére az így kinevezett kuratóriumi tagok maguk választhattak utódokat: ezzel ugyanis a politikai hűséget biztosítják, mint például Szegeden a Lantos Csaba – Jászai Gellért csere révén.
A 42 év után hazatért Gulyás Balázs, az ezentúl HUN-REN néven működő (és általa meglepő fordulattal „megözvegyültként” aposztrofált) kutatóhálózat elnöke a korábbi, „atlantinak” is nevezhető kutatási modell helyett, amely az alap- és alkalmazott kutatások distinkciójára épült, a „társadalmi fontosságú kutatásoknak” az ázsiai „kistigrisekre” jellemző modelljét ajánlotta követésre. A kitörési pontokat meghatározó végcélként három „csillagot” vázolt fel: a kutatói szabadságot és kreativitást, a legjobb gyakorlatok alkalmazását, valamint a magyar adófizetők igényeit és elvárásait, s a hálózat kutatási stratégiáját ennek megfelelően alakítják ki az elkövetkező évben.15 A másik előadásában nehezményezte, hogy nálunk túl kevesen alkotnak egy-egy kutatócsoportot, és nagyobb együttműködést, igazi hálózatosodást vár el a HUN-REN tagjaitól. Mindkét alkalommal hangsúlyozta, hogy a nagyobb közösségnek tartoznak elszámolással – de akkor nem érthető, miért nem láthatóak a kutatóközpontok és intézetek eredményei, ahogy az az elmúlt MTA-időkben szokásban volt az évente publikált részletes jelentések révén.
A szegedi fórumon nem volt vita, de a déli sajtókonferencián megjelent tudósítók sok érdekes kérdést tettek föl.16 A kuratóriumok kapcsán Hankó európai példákra hivatkozott, illetve hogy a testületek nyolc tagjából egyet a szenátus választhat meg, de a kormány kezdeti kizárólagos kinevezési jogát csak egy állami egyetem gyakorlatával tudta a segítségére siető egyik paneltag megtámogatni. Hankó számos eredményt sorolt fel: a hallgatói létszám növekedését, az állami ösztöndíjasok nagy számát, a szabadalmak növekvő mennyiségét, az emelkedő tudományos teljesítményeket – összhangban az ezt díjazó értékelési rendszerrel. De arra nem kaptunk választ, hogy vajon ehhez miért is volt szükség a struktúraváltásra. Erre végül a szegedi egyetem kancellárja adott egyértelmű magyarázatot: az intézményeket az államháztartási törvény kötötte gúzsba, amely úgy rendelkezik, hogy az év végén az addig el nem költött költségvetési forrásaikat törlik a számlájukról. Zárójelben jegyzem meg, hogy az állami kézben maradt kutatási hálózatot ez a „maradvány-probléma” továbbra is sújtja.
Hankó még kitért az autonómia ügyére, mondván, hogy az Európai Parlament nem kívánt foglalkozni a kérdéssel, de egyes egyetemek privát cégeket kértek föl a minősítésükre, és azok mindent a legnagyobb rendben találtak. Az EP azonban márciusban kiadott egy 200+ oldalas jelentést az akadémiai szabadság helyzetéről Európában, és egyedül Magyarországot emelte ki, mint ahol a feltételek nem teljesülnek.17 Az Európai Egyetemi Szövetség (EUA) tavaszi rendkívül negatív értékelése sem jutott a kezébe, pedig az éppen az egyetemi autonómia hazai hiányosságairól állított össze egy kivételesnek mondható külön brosúrát.18
Mivel a konferencia a „modellváltásról” szólt, érdemes felhívni a figyelmet az egyik részt vevő rektor megjegyzésére az átalakítás megalapozottságáról: „Egy nagyobb előkészítés talán szerencsésebb lett volna; lehet, hogy egységesebb szabályrendszert vagy fehér könyvet, ajánlást érdemes lett volna kiadni, azért, hogy megkönnyítsük részben a kuratóriumoknak, és részben az egyetemeknek a dolgát, hiszen egy ismeretlen terepen kezdtünk el mozogni. (...) Egy úttörő vállalkozás esetén lehet, hogy több mankót kellett volna adni az intézményeknek, amikor elindítottuk őket az útjukra.”19
Mind az igazgató- és rektorválasztások, mind a teljesítményalapú finanszírozás állami egyetemeket kizáró megvalósítása ügyében láthatjuk, hogy Sándor György szellemét idézik fel: „Egyenlő pályák, egyenlő esélyek! – Én biciklivel megyek."
1 https://magyarnarancs.hu/kultura/nem-neveztek-ki-okovacs-szilvesztert-az-operahaz-elere-254479
https://index.hu/kultur/2023/06/12/magyar-allami-operahaz-csak-janos-szakmai-bizottsag-indoklas/
3 Mint erre többször is utaltam cikkeimben, nálunk azonban ez rendszerint úgy zajlott le az állami egyetemeken, hogy a kormányzat jelezte, kit látnának szívesen a rektori székben, a szenátusok pedig némi morgolódás után engedelmesen megszavazták, mondván, nem lesznek a saját ellenségeik, hogy aztán a finanszírozásukban lássák a szomorú következményeket.
4 Idézet a ma már hozzáférhetetlen szövegből: „a pályázónak rendelkeznie kell legalább 5 éves, jelenleg is aktív nemzetközileg kiemelkedő és elismert előadóművészi (rezidens) és legalább 5 éves oktatói tapasztalattal; nagyszámú, nemzetközileg is elismert lemez-, illetve stúdiófelvétellel; nemzetközi klasszikus zenei versenyeken elnyert díjjal; nemzetközi klasszikus zenei versenyek értékelői (zsűrizési) tapasztalattal; az európai komolyzenei élet meghatározó művészeti és oktatási intézményeinek ismeretével; magas szintű jártassággal klasszikus zenei intézmények működtetését, menedzselését illetően; szakmai teljesítményének elismeréseként magyarországi állami és (vagy) művészeti díjjal.”
https://www.es.hu/cikk/2023-07-21/kenesei-istvan/rektorvalasztasok-magyarorszagon.html
7 Az LFZE Alapító okirata: https://apps.lfze.hu/netfolder/PublicNet/K%C3%B6z%C3%A9rdek%C5%B1%20dokumentumok/Egy%C3%A9b%20dokumentumok/Alap%C3%ADt%C3%B3%20Okirat%20-%202022.pdf
8 Ftv. 37.§ (4) A rektori megbízásra benyújtott valamennyi, a pályázati feltételeknek megfelelt pályázatot a szenátus véleményezi, és valamennyi tagja többségének szavazatával dönt a rektorjelölt személyéről.
12 https://nkfih.gov.hu/hivatalrol/hivatal-rendezvenyei/hogyan-merjuk-a-tudomanyos-teljesitmenyt
https://hvg.hu/zhvg/20231012_mta_akkugyar_akkumulator_kkm
14 https://www.youtube.com/watch?v=eKPesbQZpas
15 https://www.youtube.com/watch?v=8w1MUZ2adxg
16 https://www.youtube.com/watch?v=gto6CCEQDmI
17 https://www.europarl.europa.eu/RegData/etudes/STUD/2023/740231/EPRS_STU(2023)740231_EN.pdf
18 https://eua.eu/resources/publications/1061:university-autonomy-in-europe-iv-the-scorecard-2023.html
https://eua.eu/downloads/publications/2023%20eua%20autonomy%20scorecard_hungary.pdf
19 Horváth Zita miskolci rektor (és korábbi felsőoktatási h. államtitkár) hozzászólásának ezt a részét jelentősen rövidítettük a mondanivaló megőrzése mellett. Az érintett szövegrész egészét (csupán stilisztikailag kiigazítva és kiegészítve) itt adjuk meg: „Azt gondolom, hogy talán a közvéleményt, a társadalmat és a tudományos közéletet lehet, hogy alaposabban kellett volna felkészíteni erre a változásra, és jobban eljuttatni azt a gondolatot, hogy ez a felsőoktatásért és nem a felsőoktatás ellen [történt], hiszen olvashattunk negatív hangokat, részben politikai, részben nem politikai természetű hangokat, tehát azt gondolom, hogy egy nagyobb előkészítés talán szerencsésebb lett volna, illetve amit én gondolok, fenntartva a tévedésnek a lehetőségét és a jogát, hogy ha a Corvinus az egy klasszikus magánegyetem, a következő egyetemek esetén, ahol államilag támogatott magánegyetemekről beszélünk, ágazati irányítóvá lépett elő a korábbi fenntartó, lehet, hogy nem megsértve a magánegyetemi létből fakadó autonómiát, de lehet, hogy egy egységesebb szabályrendszert, vagy ha úgy tetszik, fehér könyvet, ajánlást érdemes lett volna kiadni, azért, hogy megkönnyítsük részben a kuratóriumoknak és részben az egyetemeknek a dolgát, hiszen egy ismeretlen terepen kezdtünk el mozogni, és mindenki értelmezte a saját tudása, előélete, lehetősége alapján a saját szerepét, akár egy modellváltott egyetem rektoraként, kancelláraként, gazdasági vezetőként, vagy éppen kuratóriumi elnökeként. Ez egy ambivalens dolog, amit mondok, hiszen magánegyetemeknél mondhatnám azt is, hogy ahány egyetem, ahány kuratórium, annyiféle modell, és semmilyen jog ezt nem cáfolhatja meg, sőt engedni [lehet] az egyetemeket a saját úton való működéshez. Ugyanakkor talán egy úttörő vállalkozás esetén lehet, hogy több mankót kellett volna adni az intézményeknek, amikor elindítottuk őket az útjukra.”
