A közös döntésekről

Béndek Ábris írása (Európa válaszút előtt, ÉS, 2023/30.) megfontolandó – és tán tovább is gondolható. Időnk legnagyobb részét családunkban, a munkahelyünkön töltjük el – s azt hisszük, nem is találkozunk Európával. Pár ezres környezetünkben látjuk át, hova érdemes megállót helyezni, hova milyen fákat, növényeket ültessünk, figyeljük, ki szorul segítségre – vagy falvak esetében eldönthetjük, hogy az iskola vagy az önkormányzat ablakát kell-e előbb kifesteni, meg tudjuk ítélni az üzleteket, az utak és a járdák állapotát. Elég információ áll rendelkezésünkre ahhoz, hogy eldönthessük, kin keresztül akarunk részt venni a kisrégiók döntéseiben.

„Tízezres” körben (kisrégió/járás/kistérség, egy város körzete) lehet az életünket közvetlenül alakító döntéseket meghozni – például a közoktatási, egészségügyi intézményekről, közösségi célú fejlesztésekről, helyi adózásról. Ezen a szinten kell koncentrálni az államigazgatási feladatokat, a közösségi és szociális munkaprogramokat, a középfokú oktatást, az alapfokú oktatás koordinációját. A legfontosabb döntéseket közösségi tervezéssel, állampolgári tanácsokkal s hasonló módszerekkel lehet és kell meghozni.

Regionális szinten (EU-s terminológiával: NUTS 2) a jellegzetes döntések: regionális közlekedési hálózat optimalizálása; szociális és működési keretek elosztása; regionális közmű- és szolgáltatásfejlesztési projektek jóváhagyása; felügyelete és/vagy működtetése; eü., oktatás, kulturális intézmények fenntartása – s mindehhez a költségvetés jóváhagyása. Ezen a szinten már nélkülözhetetlen a hiteles szakértelem, a demagógia kizárása, de a döntés-előkészítésben jelentős szerepe van a szakmai/társadalmi kerekasztaloknak, az állampolgári tanácsnak, illetve a lakosság bevonását lehetővé tevő módszereknek.

Ha mindezt elfogadjuk, akkor könnyebb belátni, hogy hol, milyen témákban van szükség a „nemzeti szuverenitások közös gyakorlására”, magyarul integrációra. A földrajzi helyzet, a régiók közelsége határozza meg, hogy milyen – elsősorban vonalas – létesítményekkel célszerű egymáshoz kapcsolódni. Ilyenek az elektromos áram, fő közlekedési útvonalak, csővezetékek. Ezeket célszerű a régiók és országok között is összekapcsolni, optimalizálni. Hasonló a helyzet a járványkezeléssel. A globalizált világban könnyű belátni, hogy a gazdaságban, külpolitikában a közös fellépés szolgálja a tagországok érdekeit is – s minden különbözőség ellenére sokkal több a kulturális/mentális hasonlóság más térségekkel összehasonlítva. „Európa itt két dolgot jelképez: egyrészt, hogy van valami a birodalmakon és a nemzetállamokon túl, s azok a törekvések, hogy a globalizációhoz új politikai közösségek építésével alkalmazkodjunk, nem feltétlenül hiábavalók” (Béndek Ábris). Az üzleti-gazdasági élet átnyúlik a politikai határokon, s nemzeti keretek közt nem szabályozható. Globális szinten dőlnek el a kérdések az erőforrások felhasználásáról, a pénz- és tőkepiaci kontrollról és szabályozásról, a fegyverkezés ellenőrzéséről, a környezetvédelemről, a klímakérdés megoldásáról – s mindezekkel is kapcsolatban a nemzetközi migrációról, az Észak–Dél fejlesztési programokról. Talán az európai gondolkodás áll a legközelebb ahhoz, hogy nemcsak saját magunk, hanem gyerekeink, unokáink sorsáról is döntünk, amikor a gazdaság, társadalom, kultúra együttes, hosszú távú fenntarthatósága a tét.

Ezen az alapon egyre többen igényelhetik is, hogy kilépjenek az Európa-térbe. S akkor könnyebben teljesül a kívánság: „Az európai intézményeket tehát olyanná kell tenni, hogy képesek legyenek az európai állampolgári szerepvállalásnak teret nyújtani és azt formálni; egyszerűbbé, részvételibbé, demokratikusabbá kell tenni őket.” Mert ne feledjük, vannak ellendrukkerek.