Ellenállások

Egyetértek Jakab György kollégám érvényes és szellemes elemzésével, melyben az (ilyen-olyan) polgári állam és a pedagóguskar közti hűbéres szerződés aktusával (s ennek legújabb kori egyoldalú felmondásával) értelmezi a közoktatás lerombolásával jellemezhető folyamatokat (Módszeres leépítés, ÉS, 2023/32.). Vitatkozhatnékom egy pont körül támad. A „létező szocializmus” ciklusát tömören elintézi a „szovjet megszállás” toposszal, s e korszak életidegen jelszavaival, jelszavainak életidegenségével magyarázza  (például béketábor, szocialista humanizmus) a társadalom, benne a pedagógusság passzív ellenállását.

Ez bonyolultabb. A pedagógustársadalom jó része ugyan a Horthy-
korszak végén meglehetősen kompromittálta magát (akár a munkaszolgálatosokat őrző keret végrehajtó altisztjeiként), de a háború után igen nagy arányban – s igazán nem csak mimikriből –  csatlakoztak az „új rendhez”. Mondanám: éppenséggel komolyan vették a szép jelszavakat, az ígéreteket: a fényes szellők szabadságeszményét.

(Ne feledkezzünk meg persze két fontos előzményről, különböző eredetű erős ellenállásokról. A század-
előn – gondoljunk akár Somogyi Bélára, Czabán Samura, a szocialista tanítómozgalom fontos és erős hullámára – nem véletlen, hogy a Tanácsköztársaságot követő fehérterror kegyetlenül kivégzett áldozatai közt milyen magas volt a tanítók aránya, s az sem, hogy a Gyermektanulmány reformer nagyjai reményekkel telten álltak a kommün szolgálatába. A másik említendő jelentős ellenállás – bár nem kevés egyházi támogatással – éppenséggel a szekularizáció ellenében mutatkozott.)

De térjünk vissza az alaptézisemhez, azaz ahhoz az állításhoz, hogy a Jakab által leegyszerűsítve szovjet megszállásnak nevezett korszaknak különösen első periódusában voltak releváns jelszavak, s a pedagógustársadalomban bizonyára erőteljesebben a „népből jött” homo novusok közt ezeknek hív, hiteles terjesztői. Ebből a tényből semmit nem von le a nemzedékek különböző ütemben bekövetkező csalódása, kiégése, elszürkülése, olykor tényleges szembefordulása éppen a „jelszavak” forradalmi számonkérése jegyében, az ő sorsuk volt a legtragikusabb.

Az már az egészen kései Kádár-kor jelensége volt, hogy az állam a tudományos világot választotta legitimációja médiumává az oktatásügyben is.

A pedagógusság és az állam viszonyának történetében ezek a mozzanatok megkerülhetetlenek. Tán tanulságul szolgálnak az ellenálló pedagóguselit küzdelmeihez.