KATONADOLOG

Történetünk szereplője abban az időben leginkább Babel orosz írónak megannyi öniróniával ábrázolt polgárháborús katonahősére emlékeztetett, aki harci feladatait tisztességgel teljesíti, de „szemüvegesként” esetlenül téblábol a hadfiak és hadi események között. Frissen végzett a pesti egyetemen, így jutott tanári álláshoz egy palócföldi kisiskolában. A 70-es évek legelejét írtuk.

Kinevezését még kézhez sem kapta, amikor szigorú levél érkezett: vonuljon be ekkor és ekkor a bányászvárosi ifjúsági táborba továbbképzésre. Felült tehát a távolsági buszra, több átszállással eljutott az erdőszéli végállomásig, s tétován megindult az emelkedőn a turistajelzéseket követve. Nem járt egyedül. A domboldalon többen baktattak. Egyikük, egy nagydarab férfiú hátrafordult, észrevette, s nagy hangon rászólt:

– Honvédelmi nevelés?

– Az lesz, az... – rebegte a magányos férfiú, történetünk szemüveges szereplője, s jó érzéssel csatlakozott a szemmel láthatóan összeszokottak hangos csapatához.

Megérkeztek. Elfoglalták szállásukat, neki is jutott egy emeletes ágy. Egy bennfentes máris ebédhez szólította őket, jóízűen fogyasztottak. Majd a napirend szerint várták az előadót.

Egy hosszú órányi várakozás után megkezdődött az óvatos elszivárgás. A hiábavalónak tűnő várakozást az ő asztaltársasága is elunta, s felkerekedett. Őt is invitálták. Szabódott egy kicsit, hátha megjön az előadó. De azok legyintettek, s nekilódultak a völgynek. Az első kocsmáig vezetett az út. Ki sört, ki pálinkát rendelt, a vérmesebbje mindkettőt. Augusztus vége volt, ki-ki iskolai történetét mesélte: jobbára haditetteket, miképp sikerült elbánni X-szel, tanácselnökkel, igazgatóval, harcias szülővel, túlkoros diákkal. Valaki mindig rendelt – s nem csak magának – a pincérnél. Történetünk szereplője nem értette még akkor, hogy ez a „rundó” szokása a kocsmázó férfiemberek között. Neki elég volt egy laza fröccs is. Nem rendelt többet. Bár neki meg rendeltek. A fizetésnél feltűnt, hogy mindenki a saját „körét” fizette. Ettől zavarba jött. Nem akart potyázni. Ő is adott egy jelentős összeget a pincérnek. Ezt meg a többiek nem értették. Volt, aki meg is sértődött: az ő rundóját miért fizeti más.

Vacsorára hazaballagtak. Előkerültek az otthonról hozott üvegek, kulacsok. Volt aztán ott népdal, magyar nóta, mozgalmi dal, úttörődal – ahogy jött. (Az csak egy évtizeddel később jött szokásba, hogy élféltájban óvatosan körbetekintve, nehezen eltalált intonációval, de annál büszkébben a „székely himnusz” szólalt meg az ázott torkokból ilyen tanári továbbképzések estéin, éjszakáin. A századfordulóra a repertoár maradt, csak a sorrend cserélődött fel – ugyanolyan cinkos összekacsintással.)

Végül a társaság nagy tetszésére az egy szem, kissé éltesebb kolléganő is bátorságot vett. Ruházatából hivalkodó jelmezt formálva, arcát erősen kifestve az „Oh sole mio” dallamára színpadiasan előadta a pártában maradt hölgyek dalát. A hangulat a bakszagú előadóteremben a tetőfokon:

– Csak belém nem dugnak semmit, / De nehéz vénlánynak lenni...

Ezután nyugovóra tértek a legények.

A reggelinél kihirdették: a továbbképzés technikai okokból elmarad.

A kedélyes társaság gyorsan összecsomagolt. Még elérték a délelőtti buszt.