Egy új világ védelmében

Az ÉS május 9-i számában A jóléti fordulaton is túl címmel írtam barátságos hangvételű, ám kritikus reflexiót Bauer Tamás professzor korábbi írására. Cikkem váratlanul bőszült indulatokat váltott ki előbb a szerző részéről, s utóbb hozzá csatlakozott Bokros Lajos professzor is. Ez utóbbi módszerét követem, amikor tévedéseiket pontokba szedett érvekkel és hivatkozásokkal igazítom helyre. 

Bauer azzal kezd, hogy a „neoliberális” jelzőt magyarul új-szabadságpártinak fordítja. Kérem, hívja elő akár a New Yorkban szerkesztett Investopedia, akár a globális szerkesztésű Wikipédia szócikkeit, mindkettő csaknem szó szerinti egyezéssel fogalmazza meg, hogy „a neoliberalizmus a manapság terjedő közhiedelemmel ellentétben nem politikai, hanem közgazdasági fogalom. (...) Követői – például Augusto Pinochet, de Margaret Thatchert, Ronald Rea­gant is ide sorolják – nem liberálisak az emberi jogok tekintetében.”

Másokkal együtt én a jövőben is ehhez a konszenzuális értelmezéshez fogom tartani magamat. (Ebből is következően Orbán hatalomgyakorlását semmiképpen nem nevezem „újszabadság-pártinak”, bármennyire igyekszik is egykori képviselőtársam ezt az abszurdot belemagyarázni a szövegembe.)

Bauer Tamás, valamilyen nem pontosan követhető logikával, a „patrióta” kifejezés használatából azt a következtetést próbálja levezetni, hogy az MSZP kiegyezett volna Orbán rendszerével. Ez a próbálkozás erőszakolt és izzadságszagú, ezért aztán sajnálatos is. Az ÉS olvasói számára nem szükséges bizonyítani, hogy az MSZP az Orbán-rezsim következetes és esküdt ellensége. Aki mást mond, az (fogalmazzunk finoman) nem a valóságot mondja. 

Bokros professzor A tények védelmében cím alatt kioktató személyeskedéssel indít: „Korózs nem ismeri az elmúlt 30 év közgazdasági gondolkodásának fejlődését” stb. (ÉS, 2023/23., jún. 9.). Szociológusként nem szívesen szigorlatoznék gazdaságtörténetből, de szociológusként és az MSZP politikusaként mégis kötelességemnek tekintem, hogy a globális kapitalizmus legfontosabb folyamatairól tájékozódjak; ezt lentebb bizonyítani is fogom. 

A Washingtoni konszenzust számos közgazdász a neoliberalizmus normarendszerének tekinti; közgazdasági értelmezéséről viszont publicisztikai szinten nem szükséges vitatkoznunk. Ismerem Mihályi Péter professzor írását, amelynek mellékletében Williamson 2005-ben papírra vetett 10 pontja is olvasható. Szerencsére Mihályi idézi a mindannyiunk által tisztelt Tardos Mártont is: „Sok érv szól amellett, hogy a tőkés világgazdaság játékszabályait alapvetően meg kellene változtatni.” Hát igen, sok érv, és egyre több. 

Ezek közül csak néhányat emelek ki megközelítésem igazolásául.

Mindenekelőtt az OECD egyik terjedelmes jelentését idézem meg 2020-ból: Túl a növekedésen: egy új gazdasági megközelítés felé. A jelentést bevezető szöveg a következő: „Ez a jelentés elmagyarázza, hogy miért van szükség a gazdasági elemzés és a gazdaságpolitika új megközelítésére. Meghatározza azokat a többszörös kihívásokat, amelyekkel ma szinte minden gazdaságnak szembe kell néznie, és új átfogó politikai célokat javasol: környezeti fenntarthatóság, az egyenlőtlenségek csökkentése, a jólét javítása és a rendszerszerű reziliencia. E célok eléréséhez a politikai döntéshozóknak a növekedésen túlra kell tekinteniük. A dolgozat szerint az elmúlt negyven év domináns gazdaságpolitikai megközelítése, amely a neoklasszikus gazdaságelmélet ortodox, majd felülvizsgált modelljén alapul, nem alkalmas e kihívások kezelésére. A jelentés azt állítja, hogy e kihívások leküzdéséhez nem fokozatos, hanem alapvető strukturális reformokra van szükség, és az új elemzési keretekből kiindulva számos olyan policy-módszert mutat be, amelyek segíthetik e szélesebb körű gazdasági és társadalmi célok elérését” (kiemelés tőlem – K. L.). 

A legnagyobb tőkés gazdaságok politikai vezetői – azaz a G7 csoport – 2021-ben Cornwallban olyan határozatot hoztak, mely szerint „az erős, fenntartható, kiegyensúlyozott, inkluzív és reziliens növekedés útjára kell lépni”, továbbá figyelembe kell venni „a demográfiai, technológiai és környezeti trendeket, valamint az országok közötti és az országokon belüli egyenlőtlenségeket”. „Közösek legfontosabb prioritásaink, ideértve a tisztességes munkahelyek védelmét, támogatását és létrehozását, valamint a minőségi infrastruktúrába, az innovációba, a képzésbe és a készségekbe való beruházást, továbbá az egyenlőtlenségek kezelését is.” És még ezen is túl: „Az éghajlatváltozás és a növekvő egyenlőtlenségek jelentik a világgazdaságot fenyegető fő kockázatokat.” Ez bizony egészen új szemléletű piacgazdaságot jelent!

Dani Rodrik amerikai közgazdászprofesszor már egy 2019-es cikkében kijelenti, hogy „az uralkodó neoliberális politikai keret, ami hatalmas és növekvő egyenlőtlenséget eredményezett, kudarcot vallott a társadalomban”. Helyette egy átfogó gazdaságpolitikai jövőkép kialakítását sürgeti, „amely alternatívát jelent a piaci fundamentalizmussal szemben, s amelyet jelenleg gyakran – és tévesen – a közgazdaságtannal azonosítanak” (sic!).

2019. szeptember 16-án a Finan­cial Times Capitalism. Time for a reset címmel indított cikksorozatot, vállaltan a kapitalizmus valamely jobb formáját keresendő. Az ismerten konzervatív lap gazdasági főkommentátora, Martin Wolf, legutóbb megjelent The Crisis of Democratic Capitalism című könyvében F. D. Rooseveltre is hivatkozva veti fel egy új „New Deal”’ szükségességét. Ennek célját öt pontban foglalta össze – nagyon közel a modern szociáldemokrata elképzelésekhez. 

 Az új gazdasági világrend megtervezésében rendkívül aktív Joseph E. Stiglitz Nobel-díjas amerikai közgazdász, aki több kötetben és számos újságcikkben bírálta a kapitalizmus jelenlegi modelljét. Ezek közül az Emberek, hatalom és profitok – Progresszív kapitalizmus az elégedetlenség korában című kötet a legismertebb. Egy, a New York Times­ban megjelent, A progresszív kapitalizmus nem oximoron című esszéjében a szokatlan jelzős szerkezet részletes értelmezését is kifejtette. Figyelmet érdemel az írás alcíme is: Összetört gazdasági rendszerünket mi tudjuk megmenteni saját magától.

A fentiek alapján az olvasó eldöntheti, vajon volt-e elegendő ismeretem a „market economy – one-size-fits-all” piacgazdaság bírálatához.

Bokros tanár úr téziseinek B fejezetét a szociálpolitikának szenteli. Sokéves szociálpolitikai gyakorlattal rendelkező, szociológusvégzettségű politikusként a szociális igazságosság témáját a rendelkezésemre álló nyilvánosság előtt rendszeresen igyekszem megvilágítani. Nem kifogásolom, hogy Bokros ezeket nem követi figyelemmel, viszont vélt hiányukat ne kérje számon rajtam. Bokros az én szakterületem „alapkérdésének” definíciója tekintetében is megpróbált valami újat alkotni; de ez most nem sikerült. Van ilyen.

Ugyanakkor az ÉS olvasója a fenti válogatásból joggal hiányolja a magyar nyelvű publikációkat. Nekik mindenekelőtt a 2016-ban megjelent A kapitalizmus újratervezése című kötetet ajánlom; a tizenegy tanulmány szerzője angolszász egyetemek és kutatóintézetek vezető oktatója vagy munkatársa. Az amerikai kiadó recenziója szerint „a nyugati kapitalizmus válságban van. A beruházások évtizedek óta csökkennek, az életszínvonal stagnál vagy csökken, míg az egyenlőtlenségek drámai módon megnövekedtek. A gazdaságpolitika nem alakította át a pénzügyi rendszert és nem indította újra a stabil növekedést sem. Eközben a klímaváltozás növekvő kockázatokat jelent a jövőbeni jólét szempontjából.”  

Összességében elégedetlen vagyok a kialakulóban lévő új gazdasági paradigmaváltás bemutatásának hazai sajtójával. A mindannyiunkat érintő új elképzelésekről és normákról folyó globális, ezen belül az EU fórumain is napirenden lévő viták ugyanis a hazai olvasóközönség számára a szükségesnél sokkal gyérebben jelennek meg. Közgazdász barátom a szakmai publikációk közül az MTA Világgazdasági Intézetének égisze alatt kiadott írást ajánlotta figyelmembe. A Világgazdasági korszakváltásban vagyunk című, az interneten is elérhető dolgozatot Farkas Péter kandidátus jegyzi, a publikáció például részletesen ismerteti a The Economist Intelligence Unit tézisszerű összefoglalóját is, amely önmagában igazolja a szerző „ütős” címválasztását.

Végül, de nem utolsósorban: a Magyar Szocialista Párt alelnökének eredeti szövegében – már bocsánat, hogy harmadik személyben idézem magamat – az egyik passzus így hangzik: „Orbán Viktor vezetésével Magyarország olyan mélyre süllyedt politikailag, emberileg, erkölcsileg, és még sok más szempontból is, hogy egy egyszerű kormányváltásnak már nincs értelme. Magyarországon új rendszerváltásra van szükség: visszatérésre az Európai Unió normáihoz, a demokratikus elvekhez és gyakorlatokhoz, a »köz társaságának« megvalósításához.”

Ennek olvasását követően Bokros Lajos képes volt azt papírra vetni, hogy „a baloldalnak, ami a maga államközpontú felfogásával sokkal közelebbi rokona az oligarchikus önkényuralomnak, mint a jogállam hazai újjáépítését a középpontba helyező liberalizmus, nincs megfelelő fogalomkészlete az önkényuralom leírására”. Az előző mondat ismeretében ez bullshit! Választékosabb kifejezéssel: tűrhetetlen impertinencia! 

Szekeres Imre párttársam, valamint Ungváry Rudolf hasznos információkkal és figyelemre méltó személyes reflexiókkal gazdagították az eszmecserét. Vélhetően a többi szerzővel egyetértésben mondok köszönetet az ÉS-nek a vitairatok közléséért.

IV. Magyar Köztársaságot!

(A szerző a Magyar Szocialista Párt alelnöke)