Diktatúra-e?!

Mindegyikünk számára ismerős ez a helyzet: olvassuk valakinek a leírt gondolatait egy csaknem mindegyikünket közelről érintő témában, s hirtelen úgy érezzük: no most már ebből elég! És ez nem azért történik, mert az írott szöveg nem teljesíti azt, amire szerzője eredendően vállalkozott. Nem. A publikáló teljesíti. És mégis, pont akkor és pont azzal valamiképpen „túlcsordul a pohár”.

Így voltam én is az ÉS idei, 23. számának „első oldalával”, amikor újra és újra elolvastam Széky János A bukás bukása című írását. Pedig – szögezzük le! – a szerző lényegében teljesítette vállalását. Egy karcolatban érzékletesen közreadta mindazt, ami az orbáni hatalombirtoklás és -gyakorlás lényegéből következően indulattá transzformálódott benne, a fejében, a lelkében. Aminek a leglényege: „Magyarországon nincs demokrácia!”

Három szuverén ember (Kovács Zoltán, Váncsa István, Széky János) váltogatja hetente egymást az „első oldalon”. Szuverén módon másként csinálják, s a választott műfajhoz ragaszkodóan teszik. Az én indulataimról is szólnak, s – irodalomhoz értően – nem akarnak műfajidegen elméleti mélységekbe bocsátkozni.

Legutóbb Széky akaratlanul mégis „felébresztette bennem” a társadalomtudóst. Valószínűleg azért, mert túl közvetlenül, túl sokszor közölte: „Magyarországon nincs demokrácia!” És persze azért, mert túl közvetlenül, túl érzékletesen hangsúlyozta, hogy fogalma sincs róla, miként lehetne a demokrácia állapotához mint politikai létformához cselekvően, létrehozóan közelíteni.

Ma már – szerintem – ha valaki nyilvánosan közli, hogy „itt nincs demokrácia”, annak kutya kötelessége azonnal, közvetlenül, a lehető legnagyobb pontossággal azt is közölni, hogy őszerinte akkor Magyarországon – jó ideje és jelenleg – mi a regnálók hatalomgyakorlásának a lényege!

Aki az átlagnál erősebben érdeklődik a magyar társadalom alapjellemzői iránt, jól tudja: e hatalomgyakorlás lényegének megragadására már számos, igényesnek mondható kísérlet született. Jól ismertek ezek a fogalmi próbálkozások: „maffiaállam”, „hibridállam”, „fasiszta állam”, „erőszakmentes színes forradalom terméke”, „feudális állam” – és még tovább sorolhatnám. A próbálkozások zöme – kimondva vagy kimondatlanul – annak a kérdésnek a megválaszolásához keresett szellemi eszközt: mi a teendő annak érdekében, hogy az orbáni állam megdönthető legyen?!

Ebben az összefüggésben (általános tapasztalatom és egyben erős meggyőződésem szerint) – mind a mai napig – az előző kísérletek egyike sem formálódott társadalomtudományi-politikai evidenciává. Az orbáni nem-demokrácia lényegének máig nincs általános érvényű és hatású – pozitív – szubsztanciamegjelölése!

Pedig az orbáni hatalomgyakorlás lényege mára már kiváltképp és rögzülten egyáltalán nem rejtőzködő!

Például, ha a NER állama kiír egy főigazgatói pályázatot a Magyar Állami Operaház vezetői posztjára, akkor a pályázati procedúra egész menete nyilvánosan, kendőzetlenül egy diktatúra aktuális hatalomgyakorlási működését prezentálja.

Kimondatik a kiindulópont: „Őrizzük meg a demokratikus eljárás látszatát!” És ez megtörténik! A hatalom „kinevezi” azt a szakmai bizottságot, amely véleményezési joggal bír. A bizottság szakszerűen dolgozik, s szakmailag korrekt ajánlatot tesz. Mint ahogy ez egy demokratikusan működő „gépezet” esetében szokásos. A kompetens szakminiszter mérlegeli az általa felkért bizottság véleményét. Demokratikusan! Majd ezt követően semmibe veszi a szakmai javaslatot, s kinevezi azt, akiről minden konzekvens helyzetértékelő kezdettől tudta, hogy a hatalom jelöltje. Mint bármely diktatúrában! Az újonnan kinevezett főigazgató azonnal kirúgja a szakma által alkalmasnak megjelölt pályázót. Úgy, mint bármely diktatúrában! A hatalom jelöltjével szemben pályázók – sorban – a Magyar Állami Operaház falain kívül találják magukat. Szokásosan, mint bármely diktatúrában!

Széky pedig szó szerint a következőket írja: „Szerencsére ez már nem az ötvenes évek, és ugyan nem is demokrácia, de nem is diktatúra, hanem az a harmadik fajta rendszer...”

Vagyis az a hatalomgyakorlás, amelyik nem viszi éjszaka fekete autóval az Andrássy út 60. kínzókamráinak egyikébe a főigazgatói címre meggondolatlanul pályázatot beadókat, az nem diktatúra. Hanem egy „harmadik...”!

Mint utaltam rá, hosszú évek óta jelennek meg újabb és újabb fogalmi kísérletek, kategóriák a „nem olyan” diktatúra gyakorlatának jelölésére. Szerintem ez egyszerűen megengedhetetlen, egyben – máig és „holnapig” tartóan – súlyos, negatív következményekkel járó.

Azért, mert a diktatúrákat le kell győzni, azért, mert azokat meg kell semmisíteni. A megsemmisítés első lépése pedig: a pontos megnevezés!

Ha kiég a villanykörte az íróasztalom lámpájában, s a munkámhoz feltétlenül lámpafényre van szükség, akkor az észlelt jelenség („a fényforrás nem működik”) nevén nevezése nélkül soha nem indulok el a szaküzletbe, soha nem vásárolok új villanykörtét, és soha nem cserélem ki a már hibásat egy működőképesre. Mert az orvoslandó jelenséget nem neveztem meg fogalmilag pontosan. Meg kell fogalmilag jelölnöm a probléma fajspecifikumát, mert enélkül nem tudok annak a lényegéhez viszonyulni.

Természetesen azt is megállapíthatom, hogy az íróasztalom lámpájának égője nem olyan, mint a mennyezeti lámpa.  De a legfontosabb első lépésben ki kell pontosan mondanom: „ez az égő egy kiégett fényforrás”. Ezzel elkezdődik a „viszonyulás” – elkezdek a dolog lényegéhez viszonyulni!

Aki az orbáni hatalomgyakorlás lényegét meg akarja érteni, főként pedig ha meg akarja változtatni, netán meg akarja szüntetni, annak mindenekelőtt fogalmilag e hatalomgyakorlás lényegét kell megjelölnie – és aztán ahhoz a „lényeghez” kell és lehet viszonyulnia!

Annak a gyakori, steril kérdésfeltevésnek, miszerint „az orbáni hatalomgyakorlás diktatúra vagy demokrácia”, valójában az égvilágon semmi értelme. Mert ebben a kontextusban a „diktatúra” egy üres absztrakció. Hiszen a hatalomgyakorlási módok mindig konkrétak. Nem az a kérdés, hogy diktatúra-e az orbáni hatalomgyakorlás. Az a kérdés: diktatórikus-e az a hatalomgyakorlás, amelyik az előzőek szerint „választ” operaház-főigazgatót?! Diktatórikus-e az a hatalom, amelyik évek óta (!) parlament nélküli „vészhelyzetekben” közlekedik?! Diktatórikus-e az a hatalom, amelyik olyan választási rendszert teremt, formál és működtet, amelyikben az ellenzék győzelmi esélye nulla?! Diktatórikus-e az a hatalom, amelyik – közvetett cselekvéssel – szétzúzza a független színházakat?! Diktatórikus-e az a hatalom, amelyik félreérthetetlen, kendőzetlen lépésekkel felszámolja az önkormányzatiságot?! Diktatórikus-e...?! Hosszan folytathatnám e költői kérdések sorát.

A diktatúrák konkrétak. Mindegyik egyszeri és megismételhetetlen. „Csak” a lényegük szerint azonosak: demokratikus eszközökkel megdönthetetlen egyeduralmat működtetnek. Ezért az orbáni hatalomgyakorlás a lényege szerint tagadhatatlanul egy konkrét diktatúra. A szubsztanciája az. A konkrét megjelenése egyszeri és megismételhetetlen – ám a szubsztanciája diktatúra! Nevezzük tehát félreérthetetlenül a nevén (ahogyan ezt néhány erőtlen próbálkozás már korábban is megtette), majd ennek tudatában, ennek minél szélesebb körű megismertetésével és elfogadtatásával lássunk hozzá annak az eszközrendszernek és „technológiának” a megtervezéséhez, megteremtéséhez és működtetéséhez, amely egy mai, XXI. századi európai-magyar diktatúra megdöntéséhez vezethet. Nincs más remény, nincs más út!