Ezeket kár tagadni

Bauer Tamás és Korózs Lajos egymás mellett elbeszélő írásai más és más történetként írják le az MSZP–SZDSZ- kormányok időszakának társadalmi, gazdasági és politikai eseményeit, és ahogy az szokás, saját értékrendje szerint ki-ki minősíti is (Korózs Lajos: A jóléti fordulaton is túl, ÉS, 2023/20., május 19., Bauer Tamás: Szövetségünk alapja és határai, ÉS, 2023/22., június 2.). Ezzel nincs mit kezdeni. „Utólag mindent másként lát az ember, utólag minden oly egyszerű”, hogy Hollós Ilona slágerét idézzem. A kibontakozott vita a maga módján érint ideológiai, politikai és szakpolitikai kérdéseket, amelyek 1990 óta jelen vannak a közéletben. Sőt a már említett írásokban összefoglalt nézetektől eltérő irányzatok is jelen voltak az MSZP-ben és az SZDSZ-ben. Ezeket kár tagadni, mint ahogy azt sem érdemes, hogy voltak egymást átfedő nézetek is, különben lehetetlen lett volna egy szociáldemokrata és egy liberális párt közös kormányzása.

Liberálist írtam, ami persze nem tévesztendő össze a neoliberalizmussal. Mivel a cikkek jórészt ez utóbbiról szóltak, megkérdeztem minden titkok tudóját, a ChatGPT-t, hogyan definiálná. Szerinte: „A neoliberális gazdaságpolitika egy ideológiai és gazdaságpolitikai irányzat, amely a szabadpiac és az egyéni vállalkozói szabadság szerepét hangsúlyozza. A neoliberálisok hisznek abban, hogy a gazdasági növekedés és a társadalmi jólét legjobb módja a piaci erők szabad működése és a kormányzati beavatkozás minimalizálása.” Jellemzőit is részletesen kifejti: a szabadpiac, a kormányzati minimalizmus, a gazdasági liberalizáció, az állam szerepének csökkentése a szociális jóléti programokban, az egyéni vállalkozói szabadság és a tulajdon védelme. A szociáldemokrata–liberális koalíciós kormányok közös politikája, bár divat így minősíteni, nem neoliberális gazdaságpolitika volt. Voltak válsághelyzetek külső okokból, s voltak a rendszerváltás következményeiből, voltak a kormányok hibájából, főleg akkor, amikor rá akartunk erőltetni a társadalomra reformokat meggyőzés nélkül, mindezek következtében szükség volt stabilizációs lépésekre is. Az 1994-es első koalíciójuk létrejötte és a 2002-es „100 napos” program mint példa, remélem, meggyőzi az olvasót, hogy érdemes tényszerűen vizsgálni, helyes vagy helytelen volt-e a szociáldemokrata–liberális kormány létrehozása és tevékenysége, s mi legyen a viszony a jövőben közöttük.

Bauer Tamás most bevallja, Vitányi Ivánnal ők esküdtek össze, hogy létrejöjjön az MSZP és az SZDSZ közös kormánya 1994-ben. Remélem, nem sértődik meg, ha azt írom, azért ez nem volt ilyen egyszerű. Az meglehetősen világos volt már 1993 elején is, hogy elképzelhető olyan helyzet, amelyben egy szociáldemokrata–liberális kormány az egyetlen parlamenti többséget maga mögé felsorakoztatni tudó változat lesz. Az MSZP választási programja, majd az 1994. január végi kongresszuson elfogadott koalíciós alapelveink is világosan mutatták: a szocialisták és a szabad demokraták elképzelései ugyan jelentősen különböznek, de egyeztetésük nem lehetetlen. Ez különösen akkor vált fontossá, amikor az esetleges együttműködés személyi feltételeinek fontos elemeként Magyar Bálint bejelentette, hogy a Horn Gyula vezette kormányba az SZDSZ nem lépne be.

Az MSZP váratlanul nagy arányú, 54 százalékos abszolút többsége a mi számunkra nagyobb dilemmát okozott, mint a szóba jöhető potenciális partnernek. Azzal kellett számolnunk, hogy az MSZP abszolút többsége igen szerény, mint ahogy később Kis János fogalmazott cikkében: „sok egy pártnak, de kevés egy kormánynak”. A választások utáni reggelen Miskolcon a kórházban Horn Gyula – aki még az intenzív osztályon feküdt –, Gál Zoltán és én arra jutottunk, koalíciós kormány létrehozását kezdeményezzük, hogy minél szélesebb társadalmi támogatással rendelkezzen a jövendő kormány. Világos volt számunkra, hogy az MSZP abszolút többsége az esetleges tárgyalásokon jobb feltételeket teremt a szabad demokraták számára, mint ha kisebbségben lennénk az Országgyűlésben, hiszen így a koalíció nem kényszer, nem kell mindenképpen megállapodniuk. Tudatában voltunk annak is, hogy a közvélemény koalíciós vágya miatt az MSZP nehezen utasíthatja el, hogy a parlamenti erőviszonyok miatt a szabad demokratáknak különleges garanciákat adjon a koalíció feltételeként, hiszen egyszerű többségi szavazások esetén nélkülük, akaratuk ellenére is dönthetnénk.

A koalíció létrehozása észszerű lépés volt. A közvélemény akarta, hogy az MSZP és az SZDSZ közösen kormányozzon, már csak azért is, mert az ő politikájuk mögött volt biztosítható erős kormánytöbbség. Pető Iván írta később: „Az MSZP-re szavaztak, mert azt szeretnék, ha vége szakadna az átmenet megrázkódtatásainak, ha az élet kiszámíthatóbbá, tervezhetőbbé és kevésbé nehézzé válna. De többnyire azt is sejtik, hogy ha a változás nem folytatódik, akkor a baj csak súlyosbodni fog, s ezért koalíciót akarnak az SZDSZ-szel.” S ami még ennél is fontosabb volt az SZDSZ számára, hogy egy előrehozott választás utáni, esetleges jobboldali koalícióban való részvétel nem látszott ígéretesebbnek, könnyebbnek, mint a koalíció velünk. A formálódó együttműködésnek mindkét táborban akadtak komoly kritikusai és ellenzői, egyrészt a rendszerváltás során felhalmozott konfliktusokból, másrészt abból eredően, hogy egy szociáldemokrata és egy liberális párt bár egyetérthet a liberális demokrácia kérdéseiben, de értelemszerűen különbözik álláspontja a gazdaság- és társadalompolitika számos kérdésében.

Horn Gyula és Pető Iván 1994. június 24-én írta alá a közel háromhetes tárgyalás eredményeként született megállapodást, amely a záradéknak megfelelően az MSZP június 26-i kongresszusának, illetve az SZDSZ ugyanakkor tartott küldöttgyűlésének jóváhagyásával vált érvényessé. A koalíciós tárgyalások végén aláírt 114 oldalas dokumentum mint kormányprogram megteremtette egy szociáldemokrata–liberális koalíció lehetőségét, amelynek sajátos koordinációs szerve a konszenzusos elven működő Koalíciós Egyeztető Tanács volt. A két párt egyetértett abban is, hogy több mint kétharmados parlamenti többségével csak kivételes esetben kíván élni. Ennek jegyében az Országgyűlés fontosabb bizottságaiban helyeket átengedve biztosítottuk az ellenzék számarányát meghaladó befolyását.

A párhuzamos történetek között a másik, amelyben a maga teljességében érhető tetten az emlékezés különbözősége, a 2002-es MSZP–SZDSZ- kormány „100 napos” programjáról kialakult vélekedés, amelyet ki dicsekedve, ki elítélve idéz. Bauer Tamás azt az álláspontot képviseli, hogy 2002-ben olyan fedezetlen jövedelemkibocsátásra került sor, amely tönkretette Magyarországot, miközben Korózs Lajos szükségszerű szociális fordulatnak tekinti. Miközben a „100 napos” programot az Országgyűlés elé az MSZP–SZDSZ-kormány, vagyis a szociáldemokrata és a liberális párt közösen terjesztette. Nettó költsége 150 milliárd forintot tett ki (ez mai áron 375 milliárd forint lenne, vagyis két stadion ára), amelynek fedezete az akkor becsült 4 százalékos gazdasági növekedés révén biztosított volt. Nem tettük tönkre Magyarországot, de nem is oldottuk meg az összes társadalmi problémát. Érdemes visszaidézni a 13+1 pontot!

A legnagyobb tétel az volt, hogy a pedagógusok, az egészségügyben dolgozók és az egyéb közalkalmazottak bérét szeptember 1-jével megemeltük átlagosan 50 százalékkal, és új közalkalmazotti bértáblát vezettünk be. A legalacsonyabb illetmény 50 ezer forintra, a diplomásoknak fizetendő legkisebb összeg százezer forintra, a legmagasabb kereset pedig 238 500 forintra emelkedett. Az intézkedés 550 ezer állami közalkalmazottat és 50 ezer alapítványi, egyházi intézményi dolgozót érintett, azokat, akiket Orbán kormánya lehetetlen helyzetbe hozott az előző években. Emlékeztetőül: a közalkalmazotti bértábla nyolc sávjából három alacsonyabb volt, mint a törvényes minimálbér, és a közalkalmazottak bére nem érte el az átlagos bérszínvonal 73 százalékát! Rosszabb volt a helyzet, mint most.

Egyszeri juttatásként 19 ezer forintot utaltunk ki a nyugdíjasoknak és a nyugdíjszerű rendszeres szociális járadékban részesülőknek (ilyenek voltak például a vakok, a hadirokkantak), mert ezt az összeget a Fidesz-kormány törvénytelenül elvette a nyugdíjasoktól az előző évben. Adómentessé tettük a minimálbért, hogy a legalacsonyabb keresetűek is megélhessenek legalább úgy-ahogy. Az állam lemondott erről az adóbevételről, hogy béremelés nélkül, amelyet a kis- és középvállalkozások nem tudtak volna megfizetni, javítsa a munkából élők helyzetét. A kormány döntött az ösztöndíjak 30 százalékos emeléséről is, amik korábban nemhogy megélhetésre, de még az étkezésre sem voltak elegendők.

Bevezettük, hogy 2002-től minden augusztusban kéthavi családi pótlékot kapnak a szülők iskolakezdési támogatás gyanánt, hogy a szegény családok gyermekei is meg tudják venni az iskolaszereket. Ez éves szinten mindössze 11 milliárd forinttal terhelte a költségvetést. 2002 szeptemberétől 20 százalékkal megemelte a kormány a családi pótlék összegét, amely már négy éve változatlan volt. 2003. január 1-jétől 50 százalékkal emeltük az anyasági támogatást. Az ikreket nevelők pedig a gyes összegének kétszeresét kapták, a gyermekek hatéves koráig.

Eltöröltük a közfelháborodást keltő tv-előfizetési díjat. Azonnali hatállyal megszüntettük az Országimázs Központot, és a fel nem használt pénzeket az ingyenes gyermekétkeztetésre fordítottuk Csehák Judit javaslatára. A 13+1 ígéret között szerepelt a munka törvénykönyvének módosítása is. A kormány visszaállította a heti két pihenőnapot, úgy, hogy az egyiknek vasárnapra kelljen esnie. Sor került a termőföldről szóló törvény módosítására is a Nemzeti Földalap társadalmi ellenőrzés alá vonása érdekében.  Haladéktalanul tárgyalásokat kezdeményeztünk az Európai Unióval a csatlakozás pénzügyi feltételeinek javítása, a magyar mezőgazdasági termelők érdekében. Az üvegzseb-program keretében pedig a kormány átláthatóvá és ellenőrizhetővé tette az állam gazdálkodását. A +1 ígéret a demokratikus közélet helyreállítására vonatkozott. Ennek része volt, hogy helyreállítottuk a parlament hetenkénti ülésezését, a közszolgálati televíziók és rádiók függetlenségét és a tájékoztatás pártatlanságát. Azonnal megkezdtük a párbeszédet a civil szervezetekkel, szakszervezetekkel és a munkaadók szervezeteivel.

Bokros Lajos A tények védelmében című írásában (ÉS, 2023/23., június 9.) azt állítja, ha „a baloldalnak, ami a maga államközpontú felfogásával sokkal közelebbi rokona az oligarchikus önkényuralomnak, mint a jogállam újjáépítését a központba helyező liberalizmus, nincs megfelelő fogalomkészlete az önkényuralom leírására sem, akkor esélye sincs arra, hogy hozzájáruljon az önkényuralom megdöntéséhez”. Nem tudom persze, mely pártokra gondol, az MSZP-nek van részleteiben kifejtett leírása az önkényuralomról, és arról is, hogy milyen program mentén lehetne Magyarország ismét köztársaság. Ajánlom figyelmébe a https://szocialis.eu/szakanyagok.html címen elérhető programot, ahol egyébként megismerheti azt a szociálpolitikai programot is, amelyet hiányol. Az MSZP célja egyértelmű, a mai önkényuralom eltörlése és egy igazságosabb társadalom létrehozása. Az MSZP kiáll a demokratikus ellenzéki pártok együttműködése mellett, mert a mai választási rendszerben nincs más mód az önkényuralom, a Fidesz politikai hatalmának korlátozására. Szociáldemokrata politikai narratívájának bemutatásával viszont jelezni kívánja, hogy igazságosabbá kívánja tenni az életet Magyarországon.

Értve és osztva Ungváry Rudolf aggodalmát (Kábító „jóléti”, ÉS, 2023/ 22., június 2.) a mai önkényuralom alóli felszabadítás nehézségeivel kapcsolatban, mégis fontosnak tartom, hogy bármilyenek is a körülmények, a politikai küzdelmet folytatni kell, különben esély sincs a változásra. Mára világossá vált, hogy ez akkor valósulhat meg, ha a társadalmi elégedetlenség elér egy kritikus szintet, és jól meghatározhatók a többség számára a rendszer elfogadhatatlan elemei, mint ahogy az történt 1956-ban és 1989-ben.  Ma még nem tudjuk, mikor és hogyan következik be, hogy a mainál többeknek lesz elfogadhatatlan a fennálló rendszer, de egy demokratikus ellenzéki pártnak (egyedül is, és közösen is) a rendszer elfogadhatatlan valóságával szemben alternatívát kell felmutatnia, olyat, amely egyszerű és világos megoldást jelent a társadalom többsége számára.