Hangsúlybeli eltérés

Köszönöm Bauer Tamásnak a cikkemre (A rendszerfenntartó ellenzék felelőssége, ÉS, 2023/11., márc. 17.) írt válaszát (Hol keressünk felelőst?, ÉS, 2023/17., ápr. 28.) és a korábbi polgármesteri tevékenységem elismerésével kezdő felvezető mondatait. Véleményünk közeledett, de van, amiben továbbra is alapvetően különbözik.

Bauer Tamás leírja, hogy Orbán 2010 utáni teljhatalmának létrejöttéhez a korábbi MSZP–SZDSZ-kormányok tevékenysége is erőteljesen hozzájárult, és elfogadja a baloldali politikusok 2010 utáni önző viselkedéséről általam írtakat, de változatlanul fennmaradt egy nem lényegtelen hangsúlybeli eltérés: a teljhatalom fennmaradását, illetve erősödését szerintem elsősorban az ellenzék önsorsrontó politizálása tette lehetővé. Az elmúlt 20+12 év legnagyobb károkozója vitathatatlanul Orbán, és ezt természetesen a politikusoknak mantraszerűen ismételgetniük is kell. De a közéletben megszólaló, nem szélsőséges véleményt nyilvánítóktól az is elvárható, hogy tovább is gondolják a történteket.

Elegendő lenne mindent egy ember céltudatos és „eredményes” romboló tevékenységére visszavezetni? Legfeljebb kiegészítve az „elvszerűen” politizáló fideszes hangadók, a gazdasági sikert mindenek fölé helyező „vállalkozók” seregével? A választáson rájuk szavazó milliókat, akiknek jelentős részét az információtól elzárt, anyagilag függő helyzetbe került kistelepülési lakók alkotják, nem nagyon hibáztatnám.

Írásomban részletesen bemutattam, hogy az utolsó három választáson korántsem valósult meg a diktatórikus rendszerben elvárható, az ország érdekét mindenek fölé helyező összefogás, ebből azonban logikailag sem következik, hogy egy ilyen összefogás ezután nem lehet sikeres. A sorozatos kétharmados vereség nem az aránytalan választási rendszer bűne, hiszen 2010-ben a szavazók csaknem 70 százaléka (és később is legalább 60 százaléka) jobboldali-szélsőjobboldali pártokra szavazott, így csak azt lehetne ezzel kifogásolni, hogy a kétharmados mandátumarányt a Fidesz egyedül is el tudta érni. A 2022-es 2,8 millió hazai fideszes szavazó mellett a 248 ezres határon túlival sem kéne sokat foglalkozni. A rendszer kiépülésével, a helyzetbe beletörődő, azt egyre inkább elfogadó polgárok számának növekedésével a nyerés egyre nehezebb lesz, de az ellentétes irányú változásokról sem szabad elfeledkezni: már a 2018-as választáson érzékelhető volt a jobboldali szavazók egy részének – feltehetően a jobbmódúaknak – a Fideszből való kiábrándulása, 2022-re pedig a jobboldal-szélsőjobboldal támogatottsága összességében csaknem 10 százalékponttal csökkent. Nem szeretném az – utólag – mindent pontosan megítélő szerepét eljátszani, de véleményem szerint a 2014-es választás nyerhető lett volna (legalábbis még a Fidesz egyszerű többsége is elkerülhető lett volna), a 2022-es – az elképesztő mértékű pénzkizúdítás miatt is – már aligha, de a vereség kétharmados aránya akkor sem volt szükségszerű. És mennyivel nehezebb lenne az országrontó politikát a mindent villámgyorsan megszavazó kétharmad hiányában folytatni!

Az egyre stabilabbnak látszó rendszert megdönteni kívánó ellenzéknek nyilvánvaló kell legyen, hogy minden előre látható hiba elkövetését meg kell előzni. Azaz az egymás közti, nyilvános politikai vagy személyi vitákat kerülni kell, a támadható személyeket az előtérből hátra kell vonni. Ez leginkább Gyurcsányra vonatkozik, de nem elsősorban a kormányzása idején elkövetett hibái miatt, hanem mert a hosszú távon tudatosan felépített lejárató propagandával sikerült a Fidesz-szavazók körében a legelutasítottabb személlyé tenni. Az emberek nagy része egyébként is hajlamos az őt ért kudarcokért másokat felelőssé tenni, és Gyurcsány politizálása adott rá módot, hogy az ország bajaiért a felelősséget egy személyben rá lehessen kenni. Azt ugyan kevesen értették meg, milyen súlyos következményekkel járhat a rendszerváltás időszakának legnagyobb költségvetési hiánya, de az mindenki számára könnyen érthető volt – hiszen a hangfelvétel szerint ő maga mondta –, hogy két éven keresztül hazugságaival félrevezette az országot. A vizitdíjas népszavazás negatív kimenetele, mivel lakossági – egyébként nem jelentős mértékű – kiadás eltörlését célozta, előre látható volt, de az egészségbiztosítási törvény két hónappal későbbi visszavonását ez nem indokolhatta. Az ellenzék a népszavazás eredményét joggal tarthatta a saját sikerének, még inkább a nagy vitát kiváltó, a magántőkének a biztosítási piacon való megjelenését lehetővé tevő törvény visszavonását, ráadásul így később könnyű volt Gyurcsányt az egészségügy privatizálási szándékával vádolni. És ugyan sok embernek nem tetszett sem a 2006. őszi vadkempinggel megfejelt tévéostrom, de legalább ennyinek a rendőrség szükségtelenül erőszakos fellépése sem, viszont a hibák sorát elkövető budapesti rendőrkapitány kitüntetése védhetetlenül összekötötte őt a rendőri atrocitásokkal. Szóval nem az a döntő szempont, hogy milyen miniszterelnök volt (például jobb, mint az elődje, de rosszabb, mint az utódja; a 2002–2010 között hitelek útján az országba ömlő sok pénz jobban növelte a GDP-t, mint a 2010–2017 közötti EU-s ingyenpénzek, de rosszabbul, mint az 1972–1980 között felvett hitelek), hanem hogy elkövetett hibáival, ezek folyamatos sulykolásával a Fidesz-tábort leginkább összetartó személlyé vált. És természetesen, az összefogást nem a „mi” táborunkban legnépszerűbb személynek kell vezetnie (mert ez a választáson csak 40 százalék biztos szavazót jelent), hanem aki a bizonytalanokból, de még a túloldalról is a legtöbb szavazót tudja megnyerni.

A másik vitapontban szerintem nincs nagy véleménykülönbség köztünk, hiszen csak azt állítottam, hogy a választási program megléte és jellemzői csak az emberek kisebb részét érdeklik (akik ráadásul többnyire tisztában vannak a Nyugathoz tartozás előnyeivel és a Fidesz tényleges elképzeléseivel). A Bauer Tamás által említett kérdéseket én is fontosnak tartom, a megítélésükben is egyetértünk, és több példát is bemutattam, hogy a Fidesz még a saját hangoztatott céljainál is hatástalan, sőt kontraproduktív lépéseket tett (amivel még a kormányzóképtelenségét is illusztrálni lehetne). De hogy a választási időszakban mire érdemes koncentrálni, mennyire érdemes „megosztó” témákat felvállalni (különösen, ha például a 2004-es népszavazás kimenetelét nem az MSZP a szomszéd népekkel való megbékélési politikája, hanem a 23 millió román munkavállalóval történő riogatása tudta eredményesen befolyásolni), ezt a kampányszakértőkre hagynám. Tudomásom szerint a hozzáértők általános véleménye az, hogy néhány téma kiemelése és sulykolása a hatékony módszer, én a jövedelempolitika, az oktatás és az egészségügy kérdését tartottam ilyennek.

Sajnos ma már egy tényleges, megfelelő személyekkel reprezentált ellenzéki összefogás sem lenne garancia a választási sikerre, de ennek elvi lehetetlenségét hangoztatni – miközben az egyre szűkülő pozíciókon és pénzeken való osztozkodás folytatódik – önbeteljesítő jóslatként a „mi” potenciális táborunkban egyre nagyobb kiábránduláshoz vezet. De ha „a Fideszt nem választáson lehet leváltani, hanem Orbán önkényuralmi rendszerét kellene megdönteni”, akkor nem tudom, hogy a 40 százalék igazi hazafi milyen módon képzeli az ő igazságának az elfogadtatását a 60 százalékkal.