Van-e arany vécékefe?

Nem pedagógus a szakmám, gyerekeim kijárták már az iskolát, unokám még nincs. Közgazdász vagyok, és mélységesen egyetértek Széchenyi István szavaival: „Egy nemzet ereje a kiművelt emberfők sokaságában rejlik.” Manapság ezt szakszerűen úgy fogalmazzuk meg, hogy a nemzetgazdaság növekedésének előfeltétele a megfelelő mennyiségű és minőségű humán tőke rendelkezésre állása. (Szerintem Széchenyié jobb volt.)

Ezért mindig is érdeklődéssel követtem a magyar oktatás helyzetét, drukkoltam a reformok sikeréért, és elkeserített a Hoffmann Rózsa tevékenykedésével kezdődő retrográd folyamat. Amióta pedig Pintér Sándor ámokfutása megindult, eleinte nagyobb, majd fogyó lelkesedéssel támogattam a pedagógusok és diákok tiltakozó megmozdulásait. A fogyó lelkesedésnek két oka volt. Egyrészt a pedagógustársadalom részvételének aránya: százharmincezerből a legjobb időben is csak harmincezren álltak ki magukért. Pedig a tanár nemcsak a tananyag átadásával tanít, hanem egész személyiségével. Másrészt a demonstrációkon úgy éreztem, szigorúan pedagógusbelügynek tekintik a kérdést, s a kormánnyal való szakpolitikai egyeztetéseken akarják megoldani, ehhez kellettünk mi, szimpatizáns tüntetők, nyomásgyakorló biodíszletként. Pedig – mint az Magyar Bálint és Madlovics Bálint könyveiből is (A posztkommunista rendszerek anatómiája, Kis posztkommunista rendszerhatározó) tudható, a Fidesz-kormánynak nem rossz szakpolitikai intézkedései vannak, hanem egész politikája a „hatalom & vagyon” megszerzésére, gyarapítására és megtartására irányul, ezért a szakpolitikák szűk körű tárgyalásokkal történő módosításának minimális az esélye.

A státusztörvény elleni tüntetés jelentéktelen maradt, de utána új fordulatot vettek az események: a diákok nem kullogtak haza, hanem felmentek a Várba kordont bontani.

Bevallom, Hadházy Ákost mélységesen tisztelem (több demonstrációján részt vettem már), de a momentumos országgyűlési képviselőkkel előadott kordonbontásait nem tartottam igazán sokra.

A kordonnak az volt a rendeltetése, hogy az újságírók ne férhessenek a Várszínházba igyekvő kormánypárti politikusok közelébe. Felállítása a Fővárosi Törvényszék ítélete szerint jogszerűtlen volt. De ha sikerül is közel kerülni hozzájuk, elrohannak, esetleg valami semmitmondó propagandaszöveget tolnak – arra sajtóbojkottal kellene válaszolni. A közérdekű információkat bőven elég az MTI-ből meg a Magyar Közlönyből átvenni.

Nem tartottam tehát jó ötletnek, hogy a diákok is beszálltak a kordonbontásba a Színház utcánál. De ennek ma már semmi jelentősége. Mert a kordont – néhány alumíniumrácsot! – védő rendőrök válogatás nélkül könnygázt fújtak a tömegbe. Nem igaz, hogy az agresszív támadókat fékezték meg vele.

Ez mindent megváltoztatott. Ettől az estétől fogva már nem arról van szó, hogy mi van a tanárokkal, hogy mit akar Hadházy Ákos, és mit a Momentum. A dolgok egyszerűvé váltak, egyetlen kérdés maradt: hagyhatjuk-e, hogy a hatalom erőszakot alkalmazzon a gyerekeink ellen? Az én válaszom: nem, s ezért mentem el a május 3-i tüntetésre, amit az Egységes Diákmozgalom szervezett.

Arra számítottunk, hatalmas lesz a tömeg, talán be sem férünk a Szent István térre. Ehhez képest amikor a négyórás harangszóra (a meghirdetett kezdés időpontjára) odaértünk, erősen laza, átlátható volt a Bazilika előtti placc. Főleg fiatalok voltak, több középiskolás, mint hallgató. Meg idősebbek, pedagógusok is, de a diákoké volt a többség. Persze, csúszott az indulás. A Bazilika lépcsőjén üldögélve hallottam, amint mellettem a fiúk azt beszélik, a Várban már vagy száz rendőr van. Egyértelmű volt, hogy ők már akkor oda készültek. Nem igaz, hogy politikusok hergelték, uszították volna a diákokat, hogy felhasználták volna őket.

A demonstráció első része rendben lezajlott, majd megkezdődött a második, a menet a Clark Ádám térre. Ez is bejelentett tüntetés volt. A Margit hídon elfoglaltuk a fél útpályát, de az autósok megértőek voltak (aki nem, az magában tartotta). És a tömeg folyamatosan nőtt vonulás közben. Meg az indulatok is. Ekkor már elhangzottak trágár jelszavak is. Útközben láttuk a biztosító rendőröket, atrocitás nem volt, még szóbeli sem.

Én a Clark Ádám téren befejeztem, a Várba már nem mentem fel. Mindannyian tudjuk, mi történt ott. Láttuk a felvételeket, olvastuk a résztvevők beszámolóit. A rendőröknek volt elég információjuk, idejük, módjuk arra, hogy felkészüljenek és a korábbi évekhez hasonlóan lekezeljék a nem engedélyezett demonstrációt. Az előzőnél is durvább brutalitást választották.

2013-ban a kijivi polgárok meglehetősen vegyes érzésekkel figyelték az uniós csatlakozási tárgyalások megkezdése körüli huzavonát. Még azt is, hogy Janukovics elnök asztalt borított és megtagadta a kész szerződés aláírását. De a nagyvárosi fiatalok, akik európai jövőt álmodtak maguknak, tiltakoztak. Az idősebbek közül sokan ferdén néztek rájuk, minek keltik itt a zavart. Ha Janukovics nem küldi rájuk a rendőreit, ma más Ukrajnát látnánk. De szétverték őket. A szülők pedig felkapták a fejüket: verik a gyerekeinket, ezt nem hagyhatjuk! És jött az Euromajdan néven ismert két hónapos forradalom, ami az orosz zsoldban álló Janukovics menekülésével (hová? Moszkvába!) ért véget. Az utolsó ukrajnai tartózkodási helye a „dácsája” volt, ahol a berontó tüntetők elképedve nézték a felhalmozott – és még el nem menekített – értékeket. A posztkommunista autokraták harácsolásának jelképe lett az ott talált arany vécékefe. A hasonlóság és a különbség nem a véletlen műve.