Nyílt levél

Tisztelt Bereményi Géza! A minap készülő új memoárregényéről beszélgetett a litera.hu podcastjén Jánossy Lajossal, s eközben részletesen kitért Pándi Pállal, apámmal zajlott konfliktusára. Mivel a beszélgetésből kiderül, hogy ismeri Pándi Teherpróba című könyvét, merem remélni, hogy az általam ott írt előszóból azt is tudja, hogy én igen kritikusan, bár nagy szeretettel írok apámról. Tehát most következő észrevételeimet az Ön történetével kapcsolatban semmiféle elfogultság nem vezérli (Előzmény az ÉS-ben: Károlyi Csaba: „Én vagyok a tengely”, 2023/21., máj. 26.).

Ön elmondja, hogy 1966-ban, elsőéves korában járt Pándi Pál speciális szemináriumára (speckoll), ahol ő Vörösmarty Czillei és a Hunyadiak című szomorújátékát elemezte egy egész féléven keresztül. Itt vannak bizonyos kételyeim: Pándi a speckolljait általában a mai magyar művekről tartotta, nehéz elképzelnem, hogy ’66-ban Vörösmarty darabját tárgyalta volna egy teljes félévig. Másodévben valóban a reformkort tanította a kötelező órán (nem választható tárgyként), de szinte kizárt, hogy egyetlen művet vett volna egy féléven át.

De nem ez a lényeg. Hanem az, hogy az első órán – amely előtt Ön ránézett Pándira, és látta rajta, hogy az Ön által „őrültnek” nevezett tanártípusba tartozik, amelynek tagjai elbeszélése szerint ’56 után kerültek az egyetemre (valójában Pándi 1950 óta ott tanított) –, miután a drámát előre elolvasták a hallgatók, Pándi felszólította őket, hogy egyetlen szóval mondják meg, mi mozgatja a drámában a cselekményt. Erre Ön maga elé meredve azt válaszolta, hogy a „fátum”, mire Pándi ezt mondta volna: „Maga most szépen föláll, és elhagyja a szemináriumi szobát, félév végén megkapja a négyest, de többé nem akarom látni.” És Ön kiment. – Itt valami nagyon nem stimmel. Amennyiben Pándi valóban kiküldte, annak oka nem lehetett a „fátum”, ugyanis a világon olyan nincs, hogy ezért bárkit bárki bárhonnan kizavarjon, pláne hogy soha ne akarja többé látni. Ez abszurd.

A folyosón, ahol Ön kideríthetetlen okból ott maradt az ajtó előtt, felbukkan Bódy Gábor, akkor szintén első éves hallgató, és cigarettázva megkérdi, miért álldogál a folyosón. (Tényleg: miért? Ha végleg elküldték, miért maradt az ajtó előtt?) Bódy a „fátum-sztori” hallatán mélyet szippant a cigiből, majd a szemináriumi szoba kulcslyukán át befújja a füstöt, és elrohan. Ekkor Pándi bentről elüvölti az Ön nevét, majd „később csörömpölve kirohant, megfogott, és a folyosó túlsó falára odakent többször...”. Nos, az még 1966-ban sem képzelhető el, hogy Pándi, karrierje csúcsán, verekedni kezdjen az egyetem folyosóján egy hallgatóval. Ráadásul a podcastben elhangzik, hogy Ön is visszaütött, majd utóbb megkapta a félév végén a négyest, és soha többé nem látta Pándit. Eltekintve minden egyébtől (Pándi forradalom alatti szerepének kissé eltorzított változatától, a félév végi Pándi-vizsga kijátszásától az Ön által a „szelíd” oktatók közé sorolt Czine Mihálynál), ha igaz, amit elmond a verekedésről, akkor ennek feltétlenül következménye lett volna. Olyan nincs, hogy diák és tanár egyetemi verekedése „közös meg nem egyezéssel” minden következmény nélkül tűnjön el az éterben (hogy aztán tudat alatt felbukkanjon a Megáll az idő című filmben, ahogy arra Jánossy felhívja a figyelmet).

A podcastben Ön többször hangsúlyozza, hogy remekül felismerte az olyan „őrült” tanártípust, mint amilyen Pándi volt, s az ilyen rendszerembereket, „ellenőröket” messze elkerülte, akik talán a saját ’56-os múltjukat akarták ellensúlyozni, az Ön szemében viszont akkori önmagukat látták.

Bizonyos elemei nyilván igazak az Ön Pándit diabolizáló történetének. Csak, ahogy mondani szokták, az egész nem lehet igaz. Tisztelem és elfogadom a Pándi-kritikát, magam is kritizáltam őt az említett könyvben. De ennek az a határa, hogy valódi történeteket mondunk el, márpedig az Ön története, bár egyes részeiben bizonyára igaz, az említett két epizódot tekintve biztosan konfabuláció.

Sehogyan sem stimmel ez így!

Üdvözlettel

P. S. Ezt a levelet természetesen a litera.hu-n akartam közölni, annak szerkesztősége azonban nem vállalta.