Rövid viszonválasz

VISSZHANG - LXVII. évfolyam, 22. szám, 2023. június 2.

Hegyi Lóránd Levél György Péternek című írására, azaz egy rövid szöveg igen hosszú kritikájára.

1. „Én 33 éve külföldön élek, abban a globális művészeti kontextusban dolgozom, amiről a budapesti, általam szervezett EVOCATIONS kiállítás kapcsán írtál. (...) Európában, mint egy hatalmas országban tevékenykedem, különböző városokban, ahova meghívnak, és ahol meg tudom valósítani projektjeimet...” Mármost, kedves Lóránd, a helyzet az, hogy a globális művészeti kontextus engem bizony aggodalommal tölt el, s jó okkal. Azt írod: „Ausztriában, Olaszországban, Franciaországban, Izraelben, Spanyolországban, Szingapúrban, Kínában dolgoztam.” Ezt egyetlen pillanatra sem vonom kétségbe. Ám azt, hogy például Izrael és Kína ugyanannak a globális művészeti kontextusnak lenne a része, egyszerűen naivitásnak vélem. A Globális Művészet nem egyetlen, kontinenseken áthatoló, társadalmi normáktól elvonatkoztatható jelenség. Erre vonatkozóan szívesen felhívnám a figyelmet a Making Art Global (Part 2) című kötetre (Lucy Steeds and other authors, After­all Books, Exhibition Histories, 2013), illetve az 1989-es Magiciens de la Terre kiállításra, amelyet a párizsi Centre Pompidou-ban rendeztek meg. És sorolhatnék még több művészetelméleti könyvet, amelyektől nem lehet könnyen eltekinteni, például Miwon Kwon: One Place, after Another (Site-Specific Art and Locational Identity, MIT Press Book, 2004), Pamela Lee Forgetting the Artworld című, 2017-ben ugyancsak a MIT Pressnél megjelent könyve, vagy éppen Hito Steyerl Duty Free Art in the Age of Planetary Civil War című könyve (Verso, Paperback, 2019).

 

2. Te úgy véled, hogy az általad kiválasztott művészek nem egy, hanem több helyen is otthonosak lehetnek, s magának az otthonosságnak a fogalmát, gyakorlatát is visszautasítod. Valóban, nem egyszerű sem a kérdés, sem a válasz, ha valaki folyamatosan több helyen lakik, él, dolgozik. De azt azért egyikünk sem felejtheti el, hogy ha valaki több helyen otthonos, akkor ez minimum azt jelenti, hogy eltérő művészeti világokban, társadalmi valóságokban és szerződésekben kell tevékenységét kifejtenie. S veled szemben, bizony úgy vélem, hogy a párhuzamos otthonosságok nem jelentik az otthonosság jelentésének eltűnését. Sőt. Az otthonosság és a feltétlen ismerősség összefüggenek egymással. Noha Te úgy véled, hogy ezek a művészek a többféle társadalmi rend, nyelv, kultúra közegeiben járatosak. Hajlamos lennék ezt komolyan végiggondolni, értelmezni, jelentést keresni mindannak, amit Te magától értetődőnek vélsz. Csakhogy van egy dolog, amiben komolyan tévedsz. Én ugyanis képről képre végignéztem a kiállításodat, de nem találkoztam olyan művekkel, amelyek megrázó hatással lettek volna rám, s esetleg másra is. A képek döntő többsége illusztratív realizmusnak is nevezhető, ami ellen semmi kifogásom nincs, de azt azért mégsem várhatod el, hogy egyfajta békés középátlagot nagyszerűnek tartsak, ha egyszer nem annak látom, nem annak megfelelően ismerem fel. Egy kép kiválósága nyomán a néző komoly átváltozásokat él át, azaz a művészet nem pusztán az általad említett konkrétság kérdése, hanem – akárhogyan is – szembesülés önmagunkkal, a lét és nemlét mikéntjével, miértjével. Ezek a képek eltérnek ettől. Melanie Daniel képén egy négykézláb álló meztelen nő dugja be fejét egy mosógépbe. Ez a mű lehet konkrét, s lehet metaforikus is, de bármelyik legyen is, ezen a képen az nem változtat. S számos képpel hasonló a helyzet. Meglehet, hogy Te ezt elégnek, sőt kielégítőnek is találod, de én úgy láttam, mintha mindaz, amit Te a középgeneráció szenzibilitásának, érzelmi irányultságának tekintesz, kevés lenne a művészet historikus traumákat feldolgozó műveihez képest.

 Végül felemlíted, hogy idéztem Jörg Friedrich The Fire, The Bombing of Germany 1940–1945 című, angolul 2006-ban, a Columbia University Press által kiadott könyvét. „Ez a kiállítás a különböző országokban élő középgenerációs művészek munkáinak a narratívájáról, a művekben testet öltő empátiáról, szenzibilitásról, érzelmi irányultságról szól.” Ez azonban, kedves Lóránd, magyarázatnak igen kevés. Az otthonosság nem a jelenben való eligazodást, hanem a múlttal való kapcsolat kérdését is jelenti. S ami valóban bántó, az a nyilván nem véletlen felejtésed, Wolf Lepenies The Seduction of Culture in German History című közismert, megrázó, nagyszerű könyvének semmibevétele (Princeton University Press, 2006). S itt már valóban az emlékezettörténet a kérdés, melynek – mint én azt így gondolom – döntő szerepe van a kortárs művészet nem egy régiójának alakításában. Ha Európa egy hatalmas ország a számodra, akkor mégiscsak szembe kell nézned a német történelemmel is. Arról nem beszélve, hogy a XX. századi magyar történelem elbeszélhetetlen a német történelemben lezajlottak nélkül.

A szerző további cikkei

LXVIII. évfolyam, 18. szám, 2024. május 3.
LXVIII. évfolyam, 16. szám, 2024. április 19.
LXVIII. évfolyam, 13. szám, 2024. március 28.
Élet és Irodalom 2024