Szövetségünk alapja és határai

Mindig csodálkozom, amikor mai ellenzéki politikusok és publicisták előszeretettel neoliberálisnak, magyarul új-szabadságpártinak bélyegzik az Orbán-kormány gazdaság-, illetve társadalompolitikáját. Mintha nem hinnének magának Orbánnak, aki rendszerét illiberálisként, vagyis szabadságtagadóként szereti jellemezni, és nem tudnának arról a széles körű tapasztalatról sem, amit az itt élők a szabadság folyamatos szűkítéséről szerezhettek. Nemcsak a politikai szabadságot szűkítik évről évre, sőt hónapról hónapra – azt talán észreveszik –, de a gazdasági szabadságot is, hiszen Orbán különadói, a vállalkozás szabadságát korlátozó megannyi rendelkezése, jól működő magáncégek és multileányok kizsarolt felvásárlása éppen ezt jelenti. Ez lenne neoliberalizmus? Amikor önmagát örök szabadságharcosként jellemzi, ezen valójában azt érti, hogy őt a közhatalom gyakorlójaként sem más hatalmi ágak ne korlátozhassák az országon belül, ezért saját ellenőrzése alá vonja az egykor a kormánytól függetlennek létrehozott intézményeket a bíróságoktól az Alkotmánybíróságon, a Számvevőszéken és a köztársasági elnökön át a közszolgálati médiáig, sem pedig nemzetközi intézmények, mint az EU vagy a Valutaalap, ne szóljanak bele az ő hatalomgyakorlásába. De azt is érti a maga szabadságharcos mivoltán, hogy a gazdaságban szintúgy korlátozza mindenki más játékterét, és a maga kliensévé teszi a jegybankot, a kamarát, minél több nagyvállalkozást, hogy azok kizárólag az ő szándékai szerint működjenek, ugyanakkor az adófizetők pénze felhasználásának, a költségvetésnek az Országgyűlést kicsúfoló „korai” megállapításával, az elfogadott költségvetés kormány általi korlátlan módosítgatásával is önmaga szabadságát terjeszti ki. Erről ne tudna Korózs Lajos, az MSZP alelnöke, hosszú ideig parlamenti képviselője, aki képes Orbán hatalomgyakorlását a neoliberális jelzővel illetni, s a cikkemet (Hol keressünk felelőst? ÉS, 2023/17., április 28.) bíráló hozzászólásában (A jóléti fordulaton is túl, ÉS, 2023/20., május 19.) nekem a szerinte neoliberális Orbán-rendszerrel szemben ajánl szövetséget.

Igaz, közel három évtizeddel ezelőtt együtt támogattuk koalíciós képviselőtársakként az MSZP és az SZDSZ Horn Gyula vezette kormányát. Én magam esküdtem össze 1994-ben Vitányi Ivánnal, hogy összehozzuk egy kormánykoalícióba a szocialistákat és liberálisokat. Azt a koalíciót mindmáig sikeresnek tartom, büszke vagyok rá, még ha azt mindkét pártban sokan hibának tartották és tartják utólag ma is. A szocialisták Korózshoz hasonlóan azért gondolják utólag hibásnak, amiért én büszke vagyok akkori szövetségünkre: mert a Bokros-csomaggal sikeresen stabilizáltuk a gazdaságot, mert az Antall-kormány által elkezdett privatizáció és a külföldi működőtőke-bevonás felgyorsításával előbbre tudtuk vinni a piacgazdaság építését, és az együttműködés minden nehézsége ellenére számos tekintetben (ellenzéki jogok kiterjesztése, ombudsmanok, médiatörvény, igazságügyi reform) erősítettük a demokratikus jogállamot. Másodszor 2011-ben léptem fel magam hasonló szövetségért, amikor én is javasoltam Gyurcsány Ferencnek, hogy egy pártban fogjuk össze az Orbán-rendszerrel szemben álló, a második Gyurcsány-kormány reformpolitikájának iránya mellett kitartó szocialistákat és liberálisokat. Ez a próbálkozásom csak rövid időre volt úgy-ahogy sikeres, a DK azóta maga is tisztán szocialista párttá vált, amely fontos gazdaságpolitikai, valamint közjogi kérdésekben messzire távolodott egykori koalíciónk felfogásától, miközben más, leginkább emberjogi és külpolitikai kérdésekben ma is folytatója annak.

Korózs korábbi, a mai nyomorúságunkért viselt felelősséget kutató írásomban éppen abba köt bele, hogy történelmi hibának tekintem a második MSZP–SZDSZ-koalíciónak a jövedelmek fedezetlen növelésére irányuló 2002-es döntését. E kritikámról, illetve az 1995-ös és 2006-os stabilizációs intézkedések helyesléséről (melyek közül az utóbbihoz is együtt biztosították a parlamenti hátteret szocialisták és liberálisok) juthatott eszébe Korózsnak (és gyakran más szocialistáknak) az állítólagos neoliberalizmus ostorozása, hogy azt azután a mostanra súlyos megszorításokhoz eljutó Orbán-kormánynak is felhánytorgathassa. Ezzel ahhoz szolgáltatnak ideológiát, hogy ellenzékben a ma különféle pártokba szerveződött szocialisták ismét fedezetlen jövedelemnövelési ígéretekkel versenyezhessenek a választói támogatásért, leginkább egymással.

Holott lehetne alapja 1994-hez hasonlóan ma is szocialisták és liberálisok szövetségének, talán még inkább, mint akkor, hiszen ma az 1989–90-ben létrejött új magyar demokráciát minden tekintetben felszámoló Orbán-rendszerrel állunk szemben, amelyet Korózs párttársa, Wiener György találóan újhorthystaként jellemzett. Lenne alapja már csak azért is, mert az Orbán-rendszer visszatért a szomszéd országokkal szemben folytatott hidegháborúhoz, az állampolgárság kiterjesztésével, a „határokon átívelő nemzetegyesítéssel” egyfajta sajátos, a mai nemzetközi feltételekhez igazított revíziós politikához. Korózs pártja, az MSZP 2010 óta sajnos elfogadja és támogatja az Orbán-kormány szomszédsági hidegháborúját, és „patriótaként” különbözteti meg magát a DK-tól, amely a szomszédsági, illetve magyar kisebbségekkel kapcsolatos politikában kitart a Horn- és Gyurcsány-kormány által képviselt irány mellett. Ez az egyik, de nem az egyedüli határ abban, hogy mennyiben lehetünk Korózs Lajossal szövetségesek. (Aki önmagát patriótaként határozza meg, az a politikai vetélytárs hazafiságát vonja kétségbe, és ez nem csak a Fidesz esetében van így.) 

Abban a koalícióban, amelynek együtt voltunk országgyűlési képviselői Korózzsal, a szocialisták a szabad demokratákkal közösen tudták támogatni Bokros Lajos stabilizációs csomagját, a rendszerváltás logikáját követő, a Fidesz által azóta is élesen támadott privatizációs politikát, a nyugdíjrendszer részleges privatizációját és hosszú távú stabilitását célzó reformot. Mindez az új, modern magyar kapitalizmus megerősödését ígérte. Ezt szolgálta a harmadik MSZP–SZDSZ-koalícióban, melyet én már kívülről tudtam támogatni, a közösen megszavazott versenyelvű egészségügyi reform is, amelyet az MSZP-frakció csak félszívvel fogadott el. Ezen is, és nem csak a fideszes ellenzék demagóg népszavazási kezdeményezésének sikerén múlott a reform bukása. Igazán lehangoló, hogy a második Gyurcsány-kormány egészségügyi reformpróbálkozását, a versengő magánbiztosítók felállításának tervét és a vizitdíjat Korózs hozzászólásában bornírt törekvésként utasítja el ma is, amikor már jól látható a centralizált állami irányításra, a verseny kizárására, a betegek magánellátásba terelésére épülő fideszes egészségpolitika zsákutcája, és ez az egészségpolitika az állami irányítás nevében, a versenyt elutasítva teszi hozzáférhetetlenné a szolgáltatásokat a zsebből fizetni nem képesek számára. A nemzetközi tapasztalatokból is tudható, hogy nem a szolgáltatók és a biztosító állami tulajdona, hanem a szolidaritáselvű finanszírozás garantálhatja a gyógyításhoz való hozzáférés egyenlőségét, ugyanakkor a privatizáció és a verseny biztosíthat egyszerre hatékonyságot és jó minőségű gyógyítást. E ponton is ahhoz a kérdéshez jutunk el, hogy vajon ugyanúgy elkötelezettek-e a szocialisták a modern magyar kapitalizmus megerősödését és fejlődését szolgáló reformpolitika mellett, ami nélkülözhetetlen előfeltétele az ország felzárkózásának, az utóbbi két évtizedben tapasztalt lemaradás megállításának, mint ahogy a liberálisokkal kötött koalíciókban annak mutatkoztak. Ez a másik pont, ahol határai vannak köztünk a lehetséges szövetségnek.

Pedig az orbáni politikával szembeni szövetségnek a társadalompolitikában is lehetne alapja. Az első MSZP–SZDSZ-koalícióban még Kósáné Kovács Magdával együtt győztük meg a két frakciót, hogy utasítsuk el Medgyessy Péter pénzügyminiszterként felvetett ötletét a családi adókedvezmény visszahozatalára, és a forrásokat a családi pótlék emelésére fordítsuk. Ugyanígy járt el a szocialisták és liberálisok második koalíciója Gyurcsány Ferenc kezdeményezésére 2005-ben, az adókedvezmény zömének családi pótlékra történő átváltásával. Korózs Lajos ezt képviselőként bizonyára megszavazta, én már csak kívülről, publicisztikákban helyeselhettem. Mert miközben Orbán temeti a jóléti államot, s helyette hirdeti az ún. munkaalapú berendezkedést, szocialisták és liberálisok egyaránt a jóléti rendszerek működtetését tekintik kiinduló alapnak, és ragaszkodnak hozzájuk szerte Európában, sőt vállalják azok olyan átalakítását, amely mellett megőrizhető a gazdaság egyensúlya és versenyképessége, és pontosabb lehet a juttatások célzottsága. Így történt ez a szociáldemokrata vezetésű német kormány által bevezetett Agenda 2010 nevű reformmal, amely lehetővé tette a munkanélküliség erőteljes csökkentését és a versenyképesség visszaszerzését, és így történik most, a liberális francia kormány nyugdíjreformja esetén is. Nálunk is szocialista–liberális koalíciók vállalkoztak a jóléti rendszerek hasonló reformjaira. Csak remélhetjük, hogy valamikor a jövőben Magyarországon is újra lesz reformkormányzás, akkori szocialisták, liberálisok és mások részvételével. A reformokat és velük a szabadságot, a választás lehetőségét felszámoló orbáni kormányzás tartósan visszaveti az ország fejlődését, de nem lenne érdemes azt megint – mint Korózs cikkének címében – „jóléti fordulatot” hirdető, reformokat fel nem vállaló, a jólétet nem a gazdasági teljesítményhez kötő, ezért a gazdasági egyensúlyt és versenyképességet súlyosan veszélyeztető baloldali populista kormányzással felváltani. Márpedig a mai ellenzékben érzékelhető a törekvés ilyesmire, s ezt jelzi a Gyurcsány-kormány reformjait utólag elutasító gondolkodás is, amely Korózs Lajos vitacikkéből kiolvasható.