Megszépülő múlt

Mindig nagy érdeklődéssel olvasom Szűcs R. Gábor írásait, mert többnyire általam kevéssé ismert országokról nyújtanak ismereteket. A magyar külgazdaságban (is) uralkodó dilettantizmusról írt cikkében azonban, amelynek a jelenre vonatkozó mondanivalójával egyetértek, a múltbeli folyamatokat kissé megszépítő megállapításokat is tesz (Dübörgő dilettantizmus, ÉS, 2023/18., május 5.). Megértem, hogy a borzalmas jelen fényében és az eltelt idő távlatában elhalványulnak a múlt fogyatékosságai, ám félő, hogy az ebből fakadó szépítések alááshatják a mégoly fontos elemzés hitelességét. A rendszerváltás előtti külkereskedőink szakértelmének elismerése mellett sem feledkezhetünk meg ugyanis a korabeli gazdaságpolitika kudarcáról, amelynek egyik – sajnos tartós hatású – megnyilvánulása éppen az ország súlyos külső eladósodása volt.

Hiába tudták jól képzett külkereseink „a KGST-ből származó import nem lényegtelen részét” konvertibilis devizáért nyugatra eladni, a végeredmény, különösen az 1973-as olajárrobbanást követően, a külkereskedelmi dolláregyenleg hiányának gyors növekedése lett, amely 1982-re az ország fizetőképességének megroppanásához vezetett. Pedig a hetvenes évek második felében nekem is tetszettek a nemzeti bankos kollégáimtól hallott történetek arról, hogy miként cselezik ki a magyar külkereskedők a reexport tilalmát. Például úgy, hogy a Szovjetunióból transzferábilis rubelért vásárolt vasércből radiátorokat gyártatnak, és azokat adják el, immár konvertibilis devizáért, Ausztriának. Ott persze rögvest beolvasztották őket, hogy magasabb hozzáadott értékű termékekben hasznosíthassák.

Ám a rátermett, már-már alkimista képességű külkereskedőink dacára 1978 után éppen a külső egyensúly rohamos romlása tette szükségessé az addig folytatott gazdaságpolitika felüvizsgálatát. Ennek egyik élharcosa, Pulai Miklós kezdeményezésére a Magyar Nemzeti Bank közgazdasági főosztályán magam is olyan kutatásban vehettem részt, amely az ágazati kapcsolatok mérlegének segítségével vizsgálta, hogy a rubelrelációjú kivitelünkbe a teljes termelési láncolat során mennyi dollárviszonylatú import épül be, és viszont. A kapott eredmény azt tükrözte, hogy a külkereskedői lelemények ellenére is gyászos a helyzet: összességében több dollár csurog ki a rubelexporton keresztül az országból, mint amennyi rubelt dollárrá tudunk konvertálni. Az ágazati szintű számítások azt is megmutatták, hogy a hetvenes években egyedül a kohászat volt képes érdemben rubelből dollárt varázsolni, míg a gépipar hasonló mértékű, ám éppen ellentétes konverziót valósított meg: dollár felhasználásával rubelt állított elő. A mezőgazdaság és az élelemiszeripar nagyjából semleges volt, a vegyipar és a könnyűipar a gépiparénál kisebb mértékben ugyan, de a legtöbb évben dollárt konvertált rubellé. Az előnytelen termelési szerkezet miatt az exportból származó dollárbevétel egyre kevésbé fedezte az összes importhoz szükséges dollármennyiséget.

A hetvenes-nyolcvanas évek kudarcos gazdaságpolitikája, amelynek a külkereseink rátermettsége ellenére a külgazdaság is részese volt, oda vezetett, hogy a rendszerváltásig Magyarország a térségben kimagasló arányú külső adósságot halmozott föl, amelynek terhe hosszú évekig koloncként nehezedett a társadalomra. Emiatt sajnos nem igaz a szerző állítása, miszerint a „magyar gazdasági csoda (...) az volt, hogy a külkereskedelem meghatározó szerepe, piacok, beszerzési források egész rendszerének összeomlása nem vezetett a gazdaság teljes csődjéhez, sőt, a kilencvenes évek első felének végére a gazdaság nemcsak konszolidálódott, de ekkor voltunk »bezzeg-ország« a környező, volt szocialista országok és kívánatos környezet a külföldi beruházók számára”.

A szomorú helyzet ezzel szemben az, hogy 1994 végére újból a fizetőképesség határához érkezett az ország, amelynek csak egyik előidézője volt a mexikói válság. A belső okok között a legfontosabb a korábbról megörökölt és még mindig magas külső adósságállomány volt, amely különösen sérülékennyé tette gazdaságunkat. A másik belső ok a Boross-kormány „választási” költségvetése volt, amelynek egyensúlyrontó hatását még a Horn-kormány első éve is növelte. Így, bár az 1989-ben fennálló 16 milliárd dolláros nettó külső adósság a külföldi tőkebefektetéseknek köszönhetően 1992-re 13 milliárdra süllyedt, aztán újból növekedésnek indult, és 1994 végére megközelítette a 19 milliárd dollárt, az éves GDP 43 százalékát. Az örökölt adósság mellett ehhez a gyorsan romló külkereskedelmi mérleg is hozzájárult, amely 1994-ban már 3,9 milliárd dolláros passzívumot mutatott.

Az 1994/1995 fordulójára válságossá vált helyzetből végül a Bokros-csomag néven ismert stabilizációs program mentette ki az országot: annak egyensúlyjavító intézkedései és a jegybank csúszó árfolyamrendszere tették lehetővé, hogy az ezredfordulóra valóban konszolidálódjon a magyar gazdaság, és annak újraéledése már ne veszélyeztesse az ország pénzügyi stabilitását.