A jóléti fordulaton is túl

Szívesen s a legtöbbször szimpátiával, sőt egyetértéssel olvasom a köztársaság és a demokrácia következetes és felkészült hívének – s ebben a tekintetben a magyar szociáldemokrácia természetes szövetségesének –, Bauer Tamásnak az írásait. A közgazdász egyetemi tanár az ÉS április 28-i számában hosszú eszmefuttatást jelentetett meg, amelynek döntő része Gyurcsány Ferenc tevékenységével és személyével kapcsolatos, méghozzá az általánostól markánsan eltérő hangsúllyal (Hol keressünk felelőst?, 2023/17.). A témát közel sem tartom mellékesnek, de számos személyes és politikai indokot tudnék felsorolni, amelyek miatt erre most nem kívánok reagálni. Ám Bauer Tamás, csak részben Gyurcsány személyével összefüggésben, egy igen fajsúlyos – véleményem szerint egyértelműen hibás – megállapítást is megfogalmaz, és ebből egy még aggasztóbb téves következtetést von le.

A tények és összefüggések egyoldalú felemlegetése nem más, mint a 2002-ben meghirdetett „jóléti rendszerváltás” szándékát felelőssé tenni az államháztartás későbbi problémáiért. Az 1989–90-es rendszerváltást követően a magyar lakosság nagy reményeket fűzött az életszínvonal emelkedéséhez és a jóléti szolgáltatások bővüléséhez. Ennek hatása is érvényesült, amikor a konzervatív Antall-kormány beterjesztett programjában a következők is szerepeltek: „A kormány első célja, hogy a léthatár alatt tengődők kiemelkedhessenek a szegénységből, a veszélyeztetettek pedig ne süllyedhessenek oda. Ennek eszköze a támogatás rendszerének megújítása. (...) A kormány elismeri minden állampolgárnak egy minimális, társadalmilag meghatározott létfeltételhez való jogát. (...) Azok számára, akik nem képesek munkát végezni, illetve tartós munkanélküliség miatt kiszorulnak a foglalkoztatás lehetőségéből, szavatoljuk a létfeltételeket. (...) A kormány felelősséget érez a (...) szociális biztonságért.”

Nem ez az az írás, ahol a szociális biztonságra való törekvés több mint három évtizedes, gyakran kudarcos történetét végig kellene elemezni, de annyit mindenképpen érdemes megfogalmazni, hogy ebben a tekintetben eddig mindegyik kormánynak voltak tévedései és súlyos mulasztásai is. Nem kerülhető meg – s ez lehet egyesek részéről a bírálat, más szempontból pedig akár az elismerés része is –, hogy a 80-as évektől mintegy negyven éven keresztül a világ – és ezen belül az Európai Unió – közgazdasági gondolkodását és normarendszerét lényegileg az ún. „neoliberális” szemlélet, más megfogalmazásban az ún. „washingtoni konszenzus” normái határozták meg. A kelet-európai rendszerváltó országoknak erre a piaci modellre, azaz a „liberalizáció-privatizáció-dereguláció” szentháromságára kellett felesküdniük; s a „market economy – one-size-fits-all” egységcsomagban megkapták még a szociális biztonság szétverésének és a munkavállalói érdekvédelem leépítésének a követelményeit is. 2002-re, bármennyire kritikusan tekint is ma erre Bauer Tamás, nemcsak a szociáldemokrata értékek megtagadása, hanem akár az antalli kormányprogramban egykor megfogalmazott szociális piacgazdaság eszméjének is elárulása lett volna, ha a progressziót képviselő demokrata pártok nem vállalják fel és nem kísérlik megvalósítani a Magyarországon hosszú idő óta elmaradt jóléti fordulatot. Lehet, hogy hibáztunk a számításban, lehet, hogy nem minden körülmény alakult az elképzelésünk szerint, de sem a program előkészítésekor, sem a későbbi kormány megalakulása idején senki sem tudhatta még a „tutit”. Elismerve a szabad demokraták következetes küzdelmét a demokratikus normák betartásáért és a szélsőséges nacionalizmus visszaszorításáért, mi, szocialisták, nemcsak lehetségesnek, hanem szükségesnek is tartottuk az SZDSZ-szel való koalíciót. Még a gazdaságpolitikai szemléleteink ismert különbözősége ellenére is. 

Ám 2002 után a gazdasági és politikai körülmények egyáltalán nem alakultak kedvezően. Az Európai Unióban, amelyhez – nem mellékesen és nem is véletlenül – éppen az MSZP–SZDSZ koalíciós kormánynak sikerült Magyarországot elvezetnie, merev következetességgel követelték meg a hiányra és az adósságra vonatkozó, ma már sok közgazdász által önkényesnek és alaptalannak tartott normákat, miközben nagyon nehezen és lassan indult be a magyar gazdaság fejlesztését támogató közösségi juttatás. Ráadásul az akkori mainstream közgazdaságtan szelleme begyűrűzött Magyarországra is, s a „harmadik út” jelszava alatt még a progresszív oldalról is számosan átálltak a vadkapitalizmus szolgálatába. Ezt pedig nem lehet figyelmen kívül hagyni, amikor a szociális fordulat korábbi meghirdetéséről utólag próbálunk véleményt mondani.

Eközben egykori liberális pártjából Orbán Viktor egy agresszív, gátlástalan, a szélsőjobb avítt szellemét és etnonacionalista verbalizmusát is felélesztő street-fighter rablópártot csinált. Nem gondolom, hogy Bauer Tamással ne értenénk egyet abban, hogy ennek az útnak a szégyenteljes végkifejlete az 1990-es békés és demokratikus rendszerváltás teljes elárulása és eredményeinek tudatos felszámolása volt. A Fidesz-pártállam létrehozásának és megszilárdításának történetét politológusok, gazdasági és közéleti elemzők már elég jól feldolgozták. Ami pedig a szociális biztonság és igazságosság témáját illeti: Ferge Zsuzsa akadémikus és a szociológiaiskola általa kinevelt szakemberei már a szocialista-liberális koalíció idején figyelmeztették a kormányt és a közvéleményt, hogy a társadalom joggal elégedetlen. Ezt követően közel száz szakember bevonásával ki is dolgoztuk egy új szolidaritási törvény (SZOLID) koncepcióját. Az ezer sebből vérző „szoc. törvény” helyébe. Fájó emlék, hogy ez már a koalíciós egyeztetéseken is fennakadt. Viszont az SZDSZ által rendíthetetlenül képviselt több-biztosítós egészségügy és a vizitdíj bornírt ötlete meghódította az akkor még MSZP-s kormányfőt is, s végül a Fidesz agit­proposai által „szociálisnak” keresztelt tiltakozó népszavazás vezetett a demokratikus kormány bukásához.

A 2002-ben beígért szociális fordulatot, amelyet most Bauer Tamás az MSZP történelmi hibájának tekint, 2010 után végül is a Fidesz hajtotta végre – csak éppen ellenkező előjellel! Az Orbán-rezsim kétharmados úthengere a társadalom jogos szociális igényeit és szempontjait rövid úton kisöpörte a tényleges közbeszédből – igaz, ezt helyettesítette egy sor hazug, félrevezető reklámverbalizmussal. Ez pedig sokáig eltakarta a tényeket, nevezetesen azt, hogy a 2010 utáni fideszes szociálpolitika nem csökkentette, hanem éppen hogy növelte az egyenlőtlenségeket. Mint arra például Szikra Dorottya szociológus már évekkel ezelőtt rámutatott, ez homlokegyenest ellentétes volt még az Európai Szociális Modell alapértékeivel is. Az Orbán-rezsim, egyéb bűnei mellett, azóta is a „perverz újraelosztás” (©Ferge Zsuzsa) bornírt, embertelen rendszerét kényszeríti Magyarországra – együtt a lényeget tudatosan meghamisító, félrevezető álnevekkel és lózungokkal. Az utókor számára Orbán rendszere mindenképpen tankönyvi példaként fog szolgálni a neoliberalizmus nemzeti-populista mutációját elemző ismertetésekben.  

Orbán Viktor vezetésével Magyarország olyan mélyre süllyedt politikailag, emberileg, erkölcsileg, és még sok más szempontból is, hogy egy egyszerű kormányváltásnak már nincs értelme. Magyarországon új rendszerváltásra van szükség: visszatérésre az Európai Unió normáihoz, a demokratikus elvekhez és gyakorlatokhoz, a „köz társaságának” megvalósításához. Ennek pedig része lesz egy szociális rendszerváltás is; bármennyire idegenkedik is tőle a neoliberális politikai gazdaságtan eszmerendszerén szocializálódott, de következetesen demokrata Bauer Tamás.

De valóban: mi a helyzet a negyven-ötven éve uralkodó „mainstream” neoliberalizmussal? Nagyon komoly, figyelemre méltó jelek, tanulmányok, kormányzati döntések és döntés-előkészítő kezdeményezések igazolják, hogy az „abszolút szabad” – magyarán: gátlástalan – piacgazdaságnak hamarosan vége. A Financial Times, amely nem tekinthető a progresszív közgazdasági gondolkodás élharcosának, már több alkalommal is, jobb híján „poszt-neoliberalizmusnak”, azaz „neoliberalizmus utáni modellnek” nevezte a most kialakulóban lévő új világgazdasági rendszert. Ennek lényegét jól fogalmazza meg például az OECD 2021-ben megjelent tanulmánya is, amelynek sokatmondó címe Túl a növekedésen – Egy új gazdasági megközelítés felé. Ez a dolgozat a poszt-neoliberális korszak alapvető „szociális fordulatát” (igen, csak Bauer Tamás miatt használom pont ezt a szókapcsolatot...) jelzi, amikor ezt rögzíti: „A rendszerkockázat csökkentése érdekében a pénzügyi rendszer reformjának a jólétet is szélesebb körben kell elosztania. (...) A közkiadások összességét a jólét minden egyes dimenziójára gyakorolt hatásuk szempontjából kell ellenőrizni.” Ne tévedjünk, ez nem valami forradalmi antikapitalista programszövegből vett idézet: a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet hosszú egyeztetések eredményeként megszületett jelentős dokumentumáról van szó. De a szegénység felszámolása és az inkluzív (befogadó, átfogó) jólét mint közös irány szerepel az ENSZ által jegyzett fenntartható stratégiai célok között, valamint az Európai Unió stratégiai dokumentumaiban is. Ma már a külső viszonyok miatt sem feltételezhető, hogy a magyar szocialistáknak a jólét és a szociális igazságosság megteremtése iránti elkötelezettsége és programja a „magyar ugaron” kívül valami rendkívüli meglepetést, vagy pláne elképedést váltana ki. Különösen annak ismeretében fogalmazhatok ilyen keményen, hogy a kapitalista világrendszer meghatározó birodalmának, az USA-nak az elnöke tavaly szeptember 9-én egy olyan gazdaságfejlesztési stratégiát hagyott jóvá, melynek 5. pontja (pillére) szerint „nem a vagyont, hanem a munkát kell díjazni, méghozzá egy olyan munkavállaló-központú adóreformmal, amely biztosítja, hogy a gazdagok és a nagyvállalatok is tisztességesen megfizessék a maguk adóját, miközben az évi 400 000 USD/év alatti jövedelemmel rendelkező háztartások adóját soha nem emelik”. Talán nem túlzás úgy fogalmazni, hogy „odaát” már nem beszélnek a jóléti fordulatról, ugyanis éppen azt csinálják.

Ma már teljesen egyértelmű, hogy a „lecsurgó jólét” meg a „legyen nagyobb a torta” sokak által mániákusan hajtogatott üres frázisok. Olyan hamis, félrevezető szóképek, amelyek helytállóságát, megalapozottságát soha, senki, semmivel nem tudta igazolni. Valójában csak a neoliberális közgazdasági misztérium megjelenítéseként funkcionáltak. A társadalom és a piacgazdaság egymáshoz való viszonyát egyre inkább új normák határozzák meg. A szociális igazságosság érvényesítése nem a választók „hitegetése”, hanem alapvető követelmény. Amit a progresszív, baloldali politikai formációk vallanak és képviselnek. A neoliberalizmus kifulladása után egyre egyértelműbb, hogy a demokrácia keretei között csak olyan gazdaságpolitikát lehet/érdemes/szabad/kell csinálni, amelynek eredményéből a közösség minden tagja részesül. És ez része annak az alakuló globális gazdaságpolitikai fordulatnak, amely a környezetvédelmi szempontok mellett az „embervédelmi” (azaz: szociális) szempontok érvényesítését is alapkövetelménynek tekinti. Ezért aztán nem is lenne helyes ezt valami „jóléti fordulatnak” nevezni. Ugyanis sokkal többről van szó: egy alapvető globális paradigmaváltás folyamatának vagyunk tanúi és részesei, és ennek megfelelően kell tekintenünk a tartós, fenntartható szociális biztonság ügyére is.

Nagyon szeretném, ha Bauer Tamás professzor ebben a kérdésben is a partnerünk lenne.

(A szerző szociológus, az MSZP alelnöke.)