Ürömóda

Nyáron a családommal vonattal utaztunk a horvát tengerpartra. A Vrbovec nevű kisvárosban éjjel másfél órát kellett várni a zágrábi csatlakozásra. Az állomáson mindössze mi és egy középkorú magyar pár tartózkodott. A koromsötétben a kopottas állomás lámpája világított csupán, a távolban gyárak morogtak. Ahogy telt-múlt az idő, elszenderedtünk a várakozásban. Egyszer csak valami üvöltésre riadtam föl: a magyar pár Orbán uszításait élvezte a csutkára hangosított telefonján. Abban a percben legszívesebben elfelejtettem volna magyarul. Iszonyatos koncentrációt igényelt, hogy ne halljam a migránsozás, a brüsszelezés fülsüketítő himnuszait. Egy idő után nem bírtam tovább, javasoltam a szintén fölébredt családomnak, hogy menjünk a közeli kis kocsmába.

A kocsmában a helyi törzsvendégek a maradék sörüket itták. A pincér kedves volt, utolsónak minket is kiszolgált, majd lezárta a kasszát. Körülbelül negyedóra múlva odajött a pár az állomásról. Magyarul szóltak a pincérhez, aki jelezte nekik, hogy nem érti őket. Odamentem tolmácsolni, amikor pedig a magyar férfi megtudta, hogy lezárták a kasszát, hőbörögni kezdett, mi van, itt nem szeretik a magyarokat? Párja okosabbnak tűnt, csillapította, hogy nem erről van szó, majd váratlanul oroszul megköszönte a tolmácsolást. Mint valami rémálomban, azon sem lepődtem volna meg, ha a kocsma mosdójából Kádár elvtárs lovagol ki Horthy fehér faszán.