Válasz Berkovits Balázsnak

Lehet, hogy naiv és komikus az az állítás, hogy Tar Sándor a saját maga okán és jogán is jó író, és nem volt szüksége állambiztonsági háttérre az elismertséghez, de én ezt továbbra is így gondolom. Úgy sejtem, nem vagyok ezzel egyedül, hiszen Tar Sándornak elég nagy olvasótábora van. A rendszerváltás óta eltelt 34 év, mely idő bőséggel elég volt ahhoz, hogy kiderüljön, ki az az író, akinek a pályafutása politikai hátszélnek köszönhetően ívelt fel, vagy éppen az ellenszél miatt rekedt meg.

Ha Tar Sándor ügynöki jelentéseinek lett volna bármilyen hatásuk pálya(és nem: verseny)társai karrierjére, akkor ez az elmúlt 34 év alatt bőven kiegyenlítődhetett volna. Hacsak azt az abszurditást nem feltételezzük, hogy az 1988-ban lezárult ügynöki karrier produktumai a kilencvenes évektől is befolyásolhatták egy író recepcióját.

A kanonizációs folyamatokat valóban meghatározzák nem irodalmi tényezők is, de – akármilyen naivan és komikusan hangzik – egy író esetében mégis az a döntő tényező, hogy mennyire jó író. Ha valaki nem elég jó író, hiába táborozik, pálinkázik, focizik együtt az irodalmi élet szereplőivel, a kritikák akkor sem fogják az égbe emelni. Ha pedig valaki jó író, azt akkor is elismerik előbb-utóbb, ha kívülről, ismeretlenül kerül be a rendszerbe.

Lehet, hogy az előbbi szerzőnek van egy kis hátszele, míg az utóbbinak többet kell küzdenie az elismerésért, de egy idő után a helyükre kerülnek a dolgok, és már csak a teljesítmény számít. Senki nem gondolhatja komolyan, hogy kanonizációs folyamatokat hosszú távon érdemben, végérvényesen befolyásolni tudnának irodalmon kívüli faktorok. A mindenkori politikai hatalom ugyan felemelhet és letilthat szerzőket, de ez a szakmai megítélést nem szokta befolyásolni, legalábbis hosszú távon nem. És az is lehet, hogy valakinek a sikerét elősegíti, hogy kisebbséghez tartozik, trendi témáról ír, befolyásos támogatói vannak irodalmi körökben, de ez nem jelent bérelt, ráadásul hosszú távra bérelt helyet a kánonban.

Nem véletlen, hogy Berkovits Balázs feltételes módban fogalmaz (Kiegészítés, ÉS, 2023/16., ápr. 21.), amikor azt írja, hogy a pártállam korifeusai kanonizációs folyamatokat befolyásolhattak – mert erre a Tar Sándor – Berkovits György-relációban semmi bizonyíték nincs. Adott néhány jelentés, azt azonban nem tudhatjuk százszázalékos bizonyossággal, hogy ezek milyen folyamatokat generáltak Berkovits György írói karrierjének vonatkozásában. Feltételezések vannak, melyeket nem vehetünk készpénznek. Nem igazolható, nem okadatolható, hogy Tar Sándor akár tudatosan, akár nem tudatosan befolyásolni tudta volna pályatársai karrierjének, recepciójának alakulását.

Az is igaz, hogy amennyiben mégis vagy az ő vagy bárki más esetében hasonlóra került sor, akkor ez szóban történt volna, és nem lenne írásos nyoma. Feltételezésekre azonban nem hagyatkozhatunk. Ha valaki ezt alaposan fel akarná deríteni, arra nagyon sok kutatómunka vár.

Még egyszer hangsúlyoznám: Tar Sándor nem tett szert semmilyen előnyre a jelentései révén. Ha – feltéve, de meg nem engedve – bárkit is sikerült volna háttérbe szorítania, az sem biztos, hogy ez számára automatikusan előnyt jelentene.

Abban sajnos egyet kell értenünk, hogy a magyar társadalom rosszul, nagyon rosszul kezelte az ügynökkérdést. Való igaz továbbá, hogy kialakult valami olyasmi Tar Sándor személye körül, amit Berkovits Balázs misztifikációnak nevez, de ez természetes, hiszen valóban titokról van szó az esetében. Ez azonban mit sem változtat az ügynök erkölcsi megítélésén, és semmi köze Tar Sándor mint író kultuszához, mely inkább az ügynökügy ellenére alakult ki és tartja fenn magát.

A kritikusok, irodalomtörténészek nem tévedhetetlenek. Előfordult már, hogy elfeledett szerzőkről derült ki haláluk után pár évtizeddel, hogy remekműveket alkottak (Szép Ernő, Rubin Szilárd). Az is megesik, hogy hullámzik egy szerző megítélése, hol többre, hol kevesebbre taksálják az életmű értékét (Tar Sándor, Petri György).

A Berkovits-életmű megítélése rálátásom szerint manapság inkább vegyes. Halálának első évfordulóján rendeztek egy konferenciát, melynek a szervezésében jómagam is részt vettem, mert fontosnak tartottam az író emlékének az ápolását és az életmű köztudatban való megőrzését. A Világváros határában című munkáját megrendítő erejű szociográfiának tartom. Olvastam a V. és Ú. című kétkötetes nagyregényt, kritikát is írtam róla (Alföld, 2017/1.), de számomra nem derült ki, hogy korszakos, nagy mű lenne. Fontos életműről van szó, melynek a színvonala azonban nem egyenletes. És ehhez Tar Sándornak semmi köze.