Hol keressünk felelőst?

VISSZHANG - LXVII. évfolyam, 17. szám, 2023. április 28.

Ha Ferencvárosba visz az utam, irigykedve arra gondolok: míg amit egykor egy szabad demokrata miniszter vagy akár a parlamenti frakció épített, azt a fideszes utódok nyomtalanul lerombolhatták. Gegesy Ferenc, az egyik legjobb egykori szabad demokrata polgármester műve megmarad, visszavonhatatlanul jobbá, szebbé tette a kerületet. Időről időre megírja véleményét országos gondjainkról, legutóbb az ellenzéki politikusok felelősségéről (A rendszerfenntartó ellenzék felelőssége, ÉS, 2023/11., március 17.), az én cikkemmel (Kiút a kiúttalanságból, ÉS, 2023/4., január 27.) is vitatkozva. Részletesen elemzi, hogy mi minden történt az ellenzéki oldalon a 2010-et követő három választást megelőzően, ami a Fidesz újabb kétharmados győzelmeihez vezetett. Sok igazság van abban, amit a baloldali politikusok önző viselkedésével kapcsolatban leír, s aminek alapján őket teszi felelőssé azért, hogy megszilárdult Orbán rendszere. Két dologban azonban nem győzött meg.

Először, ha felidézzük a 2010-es első kétharmados győzelmet követő további három választást, be kell látnunk: a Fidesz legyőzésére vállalkozók minden erőfeszítése reménytelen vergődés volt azok között a feltételek között, amelyeket az első kétharmados többség birtokában, az 1989–90-ben kialakult magyar demokrácia írott és íratlan normáival szakítva alakított ki. A korábbinál is erősebben többségi választási rendszer, a médiaviszonyoknak a hatalmon levők javára történő teljes átszabása, eszmei-politikai hegemónia lépésről lépésre történő felépítése – mindezzel szemben az ellenzéknek nincs, és az idő múlásával egyre kevésbé lehet eszköze. A választási rendszer hátrányait mind szélesebb körű összefogással (előbb a választókerületeken történő osztozkodással, majd közös jelöltekkel és közös listával) próbálták ellensúlyozni, ami óhatatlanul a közös üzenetek kiüresedéséhez vezetett. Átélve ezt a hosszan tartó vergődést, ki előbb, ki később látta be, hogy a Fideszt az ő feltételei szerint lebonyolított választáson nem lehet legyőzni. Az aktív ellenzéki politikusokhoz hasonlóan Gegesy sem kész ezt elfogadni, ezért rájuk ruházza a teljes felelősséget a kudarcokért. Elsősorban Gyurcsányt hibáztatja, amiért nem vonul végleg vissza a politikától, és más baloldaliakat is azért, mert korábban maguknak követeltek vezető szerepet ahelyett, hogy utat engedtek volna olyanoknak, akik nem baloldali választók számára is elfogadhatók.

A másik terület, ahol Gegesy velem vitázik, az ellenzéki kampányok témaválasztása. Míg én károsnak tartom, hogy az ellenzéki pártok meghátráltak a Fidesz álláspontja elől olyan „nemzeti ügyekben”, mint a „nemzetegyesítés”, a „családpolitika”, a „rezsicsökkentés”, az „illegális bevándorlókkal” szembeni engesztelhetetlen fellépés vagy legutóbb a Putyin által megtámadott Ukrajna magára hagyása, Gegesy megérti azt, hogy kerülik a konfliktust az efféle „megosztó” témákban. Én továbbra sem, a következők miatt.

Egyes politikai elemzők azzal magyarázzák a Fidesz sikerét, hogy van „története”, amit újra meg újra elmesél, és amivel azonosulhatnak a választók, az ellenzéknek pedig nincs ilyen. A Fidesz ilyen „történeteként” rendszeresen éppen az imént felsoroltakat, a „nemzetegyesítést”, a „családpolitikát”, a „rezsicsökkentést”, a bevándorlás elutasítását és most az ukrajnai háborút emlegetik, és hozzáteszik: az ellenzék ezekben az ügyekben nem tudott, illetve nem tud mit mondani.

El kell ismerni: az ellenzéknek ezekben az ügyekben ma nincs a Fideszével versenyképes üzenete. Ha tetszik, nincs ma „története”. Pedig egykor még volt.

Az egykori MSZP-nek és SZDSZ- nek előbb az MDF, majd a Fidesz ellenzékében is, és kormányon is volt „története”, amit elmesélhetett, vagy elmesélhetett volna. Mindenekelőtt a Nyugathoz, a szabad világhoz való csatlakozás, az európai integráció volt ilyen. A bécsi cukrászdanyitás felkínálásával ügyetlenül „mesélték el” ezt, de attól még ez valós története volt a magyar politika nyugatos, baloldali és liberális pártjainak. Valós, hiszen azt jelentette, hogy a Szovjetuniónak való alávetettséget az Európai Unió és a NATO tagsága, a tervgazdaságot és a pártállamot a vállalkozás szabadságával, a teljesítményelv uralmával, a bőséges áruválasztékkal járó piacgazdaság, a politikai választás szabadsága, a kulturális sokszínűség, az egyén autonómiája válthatja fel. A magánnyugdíjpénztárak egyértelműen pozitív fogadtatása például azt mutatta, hogy volt fogékonyság a magyar társadalomban az autonómiára és a választás lehetőségére. Kedvezőbb körülmények, a bevezetés jobb sorrendisége mellett sikeres lehetett volna egy hasonló logikát követő egészségügyi reform is. A fideszes „családpolitikával” szemben lehetett volna támogatást szerezni egy szolidaritáselvű, a rászorulókat kedvezményező társadalompolitikához is, aminek elemei a Horn- és a Gyurcsány-kormányok intézkedéseiben meg is jelentek. Része lehetett az ő „történetüknek” a világnézeti szabadság, állam és egyház elválasztása, amit a magyarok többsége ma is helyesel. A nyugatos politikai erők „története” lehetett a csurkai, majd orbáni nacionalizmussal szemben a szomszéd népekkel való megbékélés, partneri együttélés, ami a Horn-kormány által kötött alapszerződésekben, Gyurcsány miniszterelnöksége idején pedig a kettős állampolgárság helytelenítésében jelent meg. A 2004. decemberi népszavazás eredménye egyáltalán nem azt mutatja, hogy ne lett volna ez a „történet” akár a választók többsége számára is követhető. Az EU országaiban történő továbbtanulás és munkavállalás szabadsága a magyarok tömegei számára tette személyesen átélhető történetté azt, amit a baloldali és liberális pártok az Európához tartozásról képviselnek. Vitatott cikkem alapállítása úgy is megfogalmazható, hogy a demokratikus oldalnak akkor lehet valamikor esélye az Orbán-rendszerrel szemben, ha újra felépíti a maga „történetét” nagyjából az itt érzékeltetett irányban.

Visszavezet ez első vitapontunkhoz. Ha ilyenekről szólt egykor a mostanra ellenzékbe szorult nyugatos, baloldali-liberális politikai erők „története”, akkor észre kell vennünk: Gyurcsánynak a Fidesz általi, közel két évtizede tartó diabolizálása éppen azon alapul, hogy ezt a Fideszével szemben álló „történetet” képviselte kormányon, és ennek elemeit képviseli ellenzékben is. Idegen érdekek képviseletével vádolják, holott ő is és európai parlamenti képviselőink is annak megvalósítását tűzték ki célul, amit – helyesen – valódi magyar érdeknek s egyúttal európai érdeknek gondolnak. A családtámogatási rendszer úgymond megszüntetését róják fel neki, holott valójában nem megszüntette, hanem átalakította azt, hogy a rászorulók jussanak több, a tehetősebbek kevesebb juttatáshoz a közös kasszából. Támadják az egészségügy fizetőssé tételéért, privatizációjáért, miközben kormánya intézkedéseivel mindenki számára tette volna hozzáférhetővé a jobb minőségű gyógyítást. A határon túli magyarok megtagadását vetik a szemére, pedig kormányzása idején is folytatódtak a kisebbségi magyar intézményrendszernek juttatott támogatások, csak a kisebbségi magyarok és a magyar állam közötti közjogi köteléket helytelenítette az SZDSZ és a Gyurcsány vezette MSZP. A „baloldalhoz” kötik a „nemzeti vagyon kiárusítását”, miközben a rendszerváltás nélkülözhetetlen alkotóelemeként a széles körű privatizáció már az Antall- és Horn-kormány idején lezajlott, és anélkül rosszabb helyzetben maradt volna az ország. Összességében tehát azért diabolizálja Gyurcsányt a Fidesz, mert azt a magyar progressziót képviselte miniszterelnökként és képviseli a DK elnökeként is, amely a Fidesz „keresztény-nemzeti” világképének, az általa mesélt történetnek egyedüli potenciális alternatívája. Ehhez teszik még hozzá a „szemkilövetés”, az állítólagos békés ünneplőkkel szembeni rendőrattak hamis vádját, egy nyilvánvaló provokációra való szükséges, de elrontott rendőrségi reakcióra hivatkozva.

Amikor lemondása után a Mesterházy-féle MSZP megtagadta Gyurcsány kormányzását, és szinte minden elvi kérdésben meghátrált a Fidesz előtt, egyúttal lemondott arról is, hogy saját „történettel” lehessen a Fidesz bármikori kihívója. Amikor indulásakor az LMP Gyurcsánnyal szemben, az MSZP–SZDSZ-kormányokétól  eltérően fogalmazta meg a maga identitását, szükségképpen jutott el oda, hogy az Európai Unióval szembeni kétségeivel, a külföldi tőkével szembeni kifogásaival, a nemzeti kérdésben vallott álláspontjával közel kerüljön a Fideszhez, és ne lehessen politikai alternatíva. Miközben a Momentum programszerű dokumentumaiban rendre nyugati példák jelennek meg követendőként, nemzetközi kapcsolatai liberális pártokhoz kötik, s például az ukrajnai háború kérdésében elfoglalt álláspontja Gyurcsányéhoz áll a legközelebb az ellenzékben, ellenérzéseik személy szerint vele és a 2010 előtti kormányzással szemben kétségessé teszik sokak szemében, hogy mit is képviselnek ők valójában Magyarország nagy dilemmáiban.

Nem tartom helyénvalónak az olyan alapállást, mely szerint egyaránt el kell utasítani a 2010 előtti és utáni kormányzást, ha tetszik, a 2010 utáni önkényuralmat és a 2010 előtti – mégoly fogyatékos – demokráciát. Akkor viszont nem indokolt Gyurcsány visszavonulását elvárni, mint sokakhoz hasonlóan Gegesy Ferenc is teszi. Nincs alapunk annak feltételezéséhez, hogy egy Gyurcsány nélküli ellenzéknek jobbak lennének az esélyei a Fidesszel szemben. Ha egyszer a Fideszt nem választáson lehet „leváltani”, hanem Orbán önkényuralmi rendszerét kellene megdönteni, akkor Gyurcsány kiválása az ellenzékből, aki a rendszerrel való szembenállást a vezető politikusok közül tizenkét éve a legkövetkezetesebben képviseli, csak tovább ronthatná az esélyeket. Az önkényuralmi rendszer ereje az azt fenntartók elkötelezettségének szilárdságán múlik, ahogy ezt a kommunista rendszerek esetében is láttuk. Ez pedig független attól, hogy ott van-e a másik oldalon személyesen Gyurcsány. A döntő az, hogy mennyire bíznak hívei az orbáni önkényuralom erejében a szabad, demokratikus és szolidáris, nyugatos Magyarország eszméjével szemben.

Mindez nem azt jelenti, hogy ne volna felvethető a felelősség kérdése a 2010 előtt kormányzókkal kapcsolatban. Fentebb abból indultam ki, hogy a Fidesz a 2010-ben szerzett kétharmados parlamenti többséggel tudott olyan helyzetet teremteni, olyan rendszert felépíteni, amelyben az ellenzéknek semmire nem maradt esélye, s háborítatlanul építheti önkényuralmát. A 2010 előtt kormányzók – az MSZP–SZDSZ- kor­mányok, illetve a két koalíciós párt befolyásos politikusai – történelmi felelősségét látom abban, hogy a Fidesz kétharmados többsége 2010-ben létrejöhetett. Olyan költségvetési  és jövedelempolitikát folytattak 2002 és 2006 között a „jóléti rendszerváltás” jelszavával, amely megrendítette az államháztartást, és elkerülhetetlenné tette a 2006-ban kezdődött súlyos megszorításokat. Aláásták ezzel a baloldali-liberális kormányzás hitelességét, lehetetlenné tették a szükséges reformok elfogadtatását, és lejáratták a két évtizedes magyar demokráciát és nyugati orientációt. Nem másból, ebből lett Orbán Viktor teljhatalma. Kitüntetett szerepe volt ebben a két miniszterelnöknek, Medgyessynek és Gyurcsánynak.

Azért érdemes ezt felidézni, mert a mai ellenzékben feléledt a hajlam, hogy a vágyott győzelem érdekében újra egyfajta jóléti rendszerváltással hitegessék a választókat. Annak viszont most sincs realitása. Nem helyes ezért jóléti ígéreteket állítani az Orbán-rendszerrel szemben állók „történetének” középpontjába. Szemfényvesztés ez, a választók félrevezetése.

A szerző további cikkei

LXVIII. évfolyam, 13. szám, 2024. március 28.
LXVIII. évfolyam, 9. szám, 2024. március 1.
LXVIII. évfolyam, 8. szám, 2024. február 23.
Élet és Irodalom 2024