Tar Sándor számlája

Válasz Berkovits Balázsnak

VISSZHANG - LXVII. évfolyam, 15. szám, 2023. április 14.

Tar Sándor ügynökügyének a feldolgozása több szempontból is nehéz vállalkozás. Kényes történet ez, melynek az érintettjei közül többen élnek még. Ez is óvatosságra int, de működnie kell a kutatói reflexeknek is: gondosan átvizsgálni, szűrni az információkat, és a lehető legtöbb forrást felkutatni.

Jómagam a monográfia munkálatai közben ezen megfontolásokból azt fogadtam el hiteles forrásként, ami dokumentálható, ellenőrizhető. Szóbeli közlésre is hivatkoztam, ezt ilyenkor külön jeleztem. Korántsem a közlő szavahihetőségében vagy jóindulatában kételkedtem, hanem az emberi emlékezetben. Tar Sándorral kapcsolatban pedig annyi feltételezés, spekuláció kering az irodalmi közéletben, ami különösen indokolttá tette az óvatosságot. A dolgunkat sajnos az sem könnyíti meg, hogy 1983 és 1988 között ötévnyi jelentés eltűnt.

Mindemellett az is gyorsan világossá vált, hogy az egész história, minden leágazásával egyetemben, egy külön könyvet igényelne, melyben részletesen szó esne az érintettekről, pályájukról, ellenzéki tevékenységükről, és arról, hogy a megfigyelés milyen károkat, hátrányokat okozott nekik. A monográfia azonban elsősorban a Tar-életmű feldolgozására vállalkozott, ez pedig automatikusan kijelölte az ügynökügy tárgyalásának a határait.

Tar Sándort egy pillanatig nem állt szándékomban védeni, mentegetni, kisebbíteni a bűneit – azt hiszem, ez világosan kiderül a monográfiából. De úgy gondoltam, bűnlajstromát csak olyan tételekkel lehet gyarapítani, melyek dokumentumokkal bizonyíthatóak – ez sem kevés. Amiket Berkovits Balázs állít a Manipulált recepció című cikkében (ÉS, 2023/14., ápr. 6.), azokra márpedig nincs ilyen bizonyíték.

Tar Sándor valóban túlbuzgó ügynök volt, erre a könyvben több példát is hozok. Könnyen valószínűsíthető, hogy Berkovits György Nem sírunk, nem nevetünk című novelláskötetének a kézirata valóban a tartótisztjénél landolt. A kötetről szóló jelentés elolvasható a Berkovits György által a Budapesti Jelenlétben közölt leleplező cikkben (1999, 23–24.). Az ügynök azt írja róla: „szó esik bennük a demokráciáról, nagyhatalmi politikáról, szabadságról, antikommunizmusról”. A jelentés tehát alkalmasnak tűnik arra, hogy kiváltsa a szervek rosszallását, de a könyv megjelent.

Berkovits György azonban Tar hathatós közreműködését gyanítja abban, hogy csak kevés kritika látott róla napvilágot. Berkovits Balázs pedig egyenesen azt feltételezi, hogy Tar kivételes hatalomra tudott szert tenni az irodalmi mezőben: „S mi van akkor, ha Tar tudatosan avatkozott bele az irodalmi életbe az állambiztonság által ráruházott hatalommal? Tar »elemezte« is az állambiztonságnak leadott novellákat. Érdekes gesztus, vajon irodalmi-e? Az állambiztonság jóvoltából kritikus és cenzor lesz. [Nem komoly elemzésekről van szó, hanem az egész kötetről szól egy, majdnem oldalnyi bekezdés.] Ideje lenne felismerni, hogy az ügynök, miközben kiszolgáltatott is volt, elképesztő hatalmat, mégpedig a szocialista állam által ráruházott hatalmat nyert besúgottjai felett (ami sokkal súlyosabb és következményekkel terhesebb, mint azt az »árulás« fogalma kifejezhetné). Csábító lehetett kortárs írók irodalmi sorsát is befolyásolhatni merőben irodalmon kívüli hatalmi eszközökkel.”

Meglehet, Tar személyiségétől nem állt volna távol, hogy élvezze, ha hatalomra tesz szert, és élni akarjon vele. A jelentésekből egy alkalomra derül fény, amikor irodalmi szereplőket érintő döntést szeretett volna befolyásolni, de akkor sem sikerült neki. Történt, hogy Bari Károly megpályázta a Megyei Tanács Művelődési Osztálya ösztöndíját, és Tar ezt a javaslatot fogalmazta meg: „Az ösztöndíj-pályázat kapcsán célszerűnek látszik egy – a tanács részéről történő – elbeszélgetés Bari Károllyal, miután az utóbbi időkben kedvező fordulatot vett magatartása. Az ösztöndíj ilyen formában történő megadásával elő lehetne segíteni magatartásának további stabilizálását.” Az ösztöndíjat nem Bari nyerte – vagyis Tar javaslatát nem vették komolyan.

Nagyon nehezen elképzelhető, hogy valós, ráadásul „elképesztő” hatalomra tett volna szert, és lehetősége lett volna tudatosan beavatkozni az irodalmi életbe, kortársai recepcióját manipulálni. Rosszindulatú és aljas jelentéseket írt a barátairól, akiknek ebből számos hátrányuk származott. Ez sem kevés hatalom persze, de ennél többel nem rendelkezhetett. Legalábbis ennyi dokumentálható, minden egyéb feltételezés, amire nincs bizonyíték. Ami publicisztikában megengedhető, tudományos munkában azonban nem.

Alakulhatott volna úgy, hogy a besúgás kedvezően befolyásolja Tar karrierjét, de – Berkovits Balázs feltételezésével ellentétben – nem úgy alakult. Az első kötet, A 6714-es személy 1981-ben jelent meg, amit a második, a Mért jó a póknak? csak 1989-ben követett. Ez a nyolcévnyi szünet éppen nem azt mutatja, hogy Tarnak olyan jól sikerült volna pozicionálnia magát. A 2021-ben megjelent levelezéskötetből („...most aztán nézhetek magam után...”, szerk. Lakner Lajos) világosan kiderül, hogy pályakezdése után Tar előtt számos lehetőség nyílt meg, amelyekkel élve – ha egy kicsit „élelmesebb”, ambiciózusabb – írói karriert tudott volna építeni. Ha a szakma unszolására nem tette ezt meg, akkor hiába jött volna a III/III-tól a felhajtóerő.

Tar kritikai recepciója a kilencvenes években, a pálya kiteljesedésének idején is ellentmondásosan alakult, tekintve hogy a posztmodern kritikai diskurzus nem vett róla tudomást. Amikor pedig 1999-ben lebukott, kikopott az irodalmi életből is, alkoholista lett, szétesett az élete és a személyisége. Majd csak a 2010-es évek vége felé kezdték ismét fölfedezni, amikor már sok minden kiderült a múltjáról. Vagyis a pályának nemhogy kedvezett volna a besúgói szerep, hanem inkább kárára volt, és nem ezért tudott befutni, hanem ennek ellenére tartják az egyik legnagyobb írónak a közelmúltból.

Korántsem azért, mert – mint ahogyan Berkovits Balázs állítja – az ügynökügyet illetően a felmentő beszéd dominált volna vele kapcsolatban. Ha csak beleolvasunk a lelepleződést követő sajtóvitába az ÉS hasábjain, világosan kitetszik belőle, hogy kevesen mentegették, sokan elítélték. Manapság sem mentegeti senki, én magam sem tettem ezt a monográfiában.

Berkovits továbbá azt írja, hogy a Tar-recepciót „hihetetlenül megdobta a »lelepleződését« követő, már fentebb említett »vita«”, vagyis jól járt volna vele. Nos, tételesen kimutatható, hogy a Tar életében, a lelepleződés után kiadott két utolsó kötetéről (A térkép szélén, 2003; Az alku, 2004) már alig születik kritika, tanulmány sem foglalkozik az életművel. A kétezres évek a recepció szempontjából a csönd ideje. És akik írnak vagy beszélnek róla, azok is jobbára az ügynökügy fényében.

S még valami Tar irodalomtörténeti pozíciójáról. Berkovits Balázs szerint „az, hogy ma már egyre inkább Tar Sándor neve fémjelzi a 70-es, 80-as években kiteljesedő szociográfiát és a belőle kinövő szépirodalmat, bizonyosan nem választható el az illető állambiztonsági szerepétől. Tar neve, nem pedig Csalog Zsolté, Berkovits Györgyé, Hajnóczy Péteré, és még említhetnénk sokakat. (Deczki Sarolta Tar-monográfiája mindezzel nem foglalkozott, de hátha a jövőben még figyelmet fordít rá.)” Nem fogok figyelmet fordítani rá, mert nincs értelme: Tar állambiztonsági szerepének semmi köze nincs ahhoz, hogy jó író volt, átkozottul jó író, a saját maga okán és jogán. Ehhez neki hátszélre nem volt szüksége, nem emiatt kapkodtak utána, és van manapság is akkora olvasótábora.

Ismét csak a levelezéskötetre utalnék: világosan kiderül belőle, hogy valóságos sztár lett az első kötet után, folyton szövegért nyaggatták, ő pedig sokszor még válaszra sem méltatta a szerkesztőségeket. Nem úgy viselkedett, mint aki meg akarja lovagolni a népszerűséget és brandet akar építeni. Mindezzel együtt írói kvalitása okán akár meg is érdemelné, hogy az ő neve fémjelezze a 70-es és 80-as években kiteljesedő szociográfiát és a belőle kinövő szépirodalmat, de erről szó sincs. Nincs monopolhelyzetben, noha kétségtelen, hogy a Berkovits Balázs által emlegetett többi szerzőről kevesebb szó esik manapság, bár elfeledve sincsenek.

Könnyebb helyzetben lennénk, ha Tar Sándor tisztességes ember lett volna. Nem volt az, mint ahogyan sajnos számos más kiváló alkotót is ismerünk, akikben megfogyatkozott az erény, noha jelentős életművet hoztak létre. A számlájára viszont csak azt érdemes írni, amiért valóban, dokumentálhatóan és ellenőrizhető módon felelős. Ez sem kevés, sajnos.

A szerző további cikkei

LXVIII. évfolyam, 13. szám, 2024. március 28.
LXVIII. évfolyam, 8. szám, 2024. február 23.
LXVIII. évfolyam, 2. szám, 2024. január 12.
Élet és Irodalom 2024