Történelmi fogalom

Okosan nem foglal állást Csepelyi Adrienn a Spotify tevékenységével kapcsolatban, amely lehetővé tette, hogy a zene szabadon (ingyen) hallgatható legyen (Szabadságharc vagy intézményesült rablás?, ÉS, 2023/8., február 24.). Úgy gondolom, a svéd vállalat egyszerűen visszaállította a művészetek évezredes státuszát, amely szerint az alkotó a saját gondolatai és megvalósítása miatt hozza létre a művet, míg a műélvezők a saját iniciatívájukból tekintik meg, hallgatják, tanulják meg, ismétlik, adják elő vagy alakítják át azt. Így volt ez az emberiség történelmének kilencven százalékában, az ókorban, a középkorban és az újkor nagyobb részében is. Bár az uralkodók – bevételeik gyarapítása céljából – adtak bizonyos kereskedelmi monopóliumokat egyes művekre (például könyv), a szerzői jogot csak a XIX. század végén kodifikálták a Berni Uniós Egyezményben az újonnan jelentkező kapitalista elidegenítési, individualista kisajátítási folyamat részeként. Azt, hogy minden emberi alkotófolyamatot, illetve annak felhasználását számszerűsíteni kell, pénzben kifejezni, piacra vinni, abból bevételt, profitot szerezni. Azt, hogy a művészetet nem mint a társadalom örömére létrehozott javak összességét, hanem mint terméket szemlélik, megfosztva azt annak közösségi jellegétől, és egyes egyének magánügyének, termelésének tekintik. A másik oldalon pedig kihasználják a homo sapiens széphez való vonzódását, és abból pénzt csinálnak, gyakran úgy, hogy a műveket mesterségesen elérhetetlenné teszik a nem fizető közönség előtt. A szerzői jog elismertetése természetesen nem a szerzőket gazdagította leginkább, hanem ezeknek a jogoknak a megszerzőit, kalmárait. Óriási üzletnek bizonyult, ma már a leggazdagabb csoportok kezébe került a legnépszerűbb alkotások szerzői joga, ők húzzák le a sápot naponta. Érthető, ha hatalmas pénzeket fizetnek „jogaik” érvényesítéséért nemcsak ügyvédeknek, rendőröknek, hanem a törvényhozóknak is. Érdekérvényesítő képességük korlátlan. Míg a másik oldalon a nép, amely élvezni szeretné a neki alkotott műveket, teljesen kiszolgáltatott. Tagjai hiába vannak többen, szervezetük nincsen, így ügyvédeket sem tudnak megfizetni. Miből is fizetnének, hiszen nincsenek olyan bevételeik, mint a szerzői jogok birtokosainak, amelyeket egyébként éppen ők fizettek nekik. Így a parlamentek sorra hozzák a megszorító intézkedéseket, egyre több mindenért kell fizetni, és a rendőrség, ügyészség is rámenősebb ezen pénzek behajtásában. Ha egy tartozást nem fizetsz meg, akkor ellened polgári per indítható. Ha szerzői díjat nem fizetsz egy kiadónak, akkor ezen túl még büntető eljárást is indít az állam ellened, mert a szerzői jog megsértését bűncselekménynek minősítették. A szerzői jogok a licencekkel és know how-kkal együtt a kizsákmányolás új formájának, a járadékos jövedelmeknek az egyik fő forrását képezik. Nemcsak országon belül, hanem globálisan. Nagyságrendileg több ilyen pénz áramlik az Egyesült Államokba, mint onnan Magyarországra. Nem csoda, hogy a Szovjetunióban, Kínában, amíg a kommunista elvek érvényesültek, addig nem fizettek szerzői díjat. Tinódi Lantos Sebestyénnek eszébe nem jutott volna megtiltani, hogy strófáját ismételjék, Szókratész le se írta nézeteit, hanem elmondta, hogy adják tovább, a barlangrajzok készítője bizonyára semmit sem kért a megtekintőktől. Mert műveiket éppen azért hozták létre, hogy terjesszék. És eszük ágában nem lett volna mesterségesen megakadályozni valakit azok élvezetében. Ez a természetes, ez emberi. A szerzői jog történelmi intézmény, nem volt mindig, és nem is lesz mindig. Egyre terjed a copy free mozgalom.