A MI LOVAGUNK

A sporthoz kell persze vagányság, de emlékeinkben azokat a pillanatokat őrizzük, amikor valaki kiélezett helyzetben is a lovagias fair play szellemét követi. Nálunk jó évtizede felbukkant néhány, a sportosságával szívesen kérkedő narcisztikus közszereplő – nyilván ezért a kormány által (a mi pénzünkből) finanszírozott propagandadömping egyik zászlóshajója a sport. De régóta látjuk azt is, hogy az ő szemükben az erkölcs és a morál a gyengék és lúzerek menedéke, szerintük a sikeresség feltétele a gátlástalanság (eufemisztikusabban a csibészség).

Figyelmükbe ajánlanék ezért egy most történt esetet. Szombaton a Gerevich–Kovács–Kárpáti kard-világkupaverseny döntőjében a világranglistát vezető grúz Sandro Bazadzével vívott az aranyért Szilágyi Áron. Világklasszisunk 8-4-es vesztésre állt, mikor ellenfele szúrása elérte, de a gép nem jelzett találatot. A grúz vívó közben elindult visszafelé, ezért szabálytalan elfordulása miatt még piros lapos figyelmeztetést is kapott. Szilágyi Áron hátrányban volt, de nem védekezett a következő akciónál. Állt és hagyta, hogy az ellenfele eltalálja, mert tudta, tévedés történt. Grúz ellenfele megköszönte a lovagias gesztust.

A lovagok közé kerüléshez régen sem volt elég pusztán a vagyon. Méltóvá azzal vált erre valaki, ha viselkedése tükrözte az elődöktől látott és tanult műveltséget és kulturáltságot. A most hirtelen meggazdagodott „elitnek” ez szükségszerűen kimaradt az életéből, de nincs minden veszve. Érdemes konzultálni például Szilágyi Áronnal a lovagias fair play diktálta udvarias és diplomatikus viselkedésről. Hallgassák meg, mi a véleménye arról, hogy mindig minden helyzetben és minden áron győzni kell-e.

Szilágyi Áron már sokat tett azért, hogy a magyar név megint szép legyen, méltó a nagy elődök kivívta régi híréhez. Most is nyert egyébként, úgy, hogy még azt is megmutatta, nem veszett ki a magyarság jobbik részéből a lovagiasság. Büszkék voltunk rá.