A szabadság: öröm

VISSZHANG - LXVII. évfolyam, 13. szám, 2023. március 31.

Isztray Simon „A szabadság: gyötrelem” (ÉS, 2023/11., márc. 17.) címmel mély, érzékeny, színvonalas és világos interpretációját adja Tamás Gáspár Miklós Öt tanács a hazának című „szellemi végrendeletének”.

Barátságunk, kapcsolatunk Tamás Gazsival fél évszázadra tekintett vissza. Az utóbbi másfél évtizedben mindig elküldte fontosabb, csak a neten olvasható írásainak linkjét. A Literán közölt A német kontrasztra – amely ennek az utolsó nagy munkának némiképp előzménye – még részletesen reagáltam. Utoljára egy karácsonykor küldött rövid körkérdés-válaszára reflektáltam – ám az Öt tanácsra már nem. Azért nem, mert – mint többekkel együtt én is így gondoltam – elemzésében „a túlsó pólus” a döntő pont, és úgy éreztem, hogy ez már nem csupán a filozófus, hanem a halála előtt álló ember számára is horizont-szimbólum. Ezt pedig nem akartam semmilyen módon bolygatni.

Teoretikusan az emberi életnek és a történelmi-politikai bomlásnak egyaránt a túlsó pólusa: a szellem, a szabadság, a végtelen, a kezdet, az isteni; TGM tanulmányában, miként Isztray is írja, hegeli értelemben: a filozófia, a vallás.

Isztray remek érzékkel Simone Weilnek azt az elemzését választja kiindulópontul, miszerint a végtelen és a véges drámaian ellentmondásos kapcsolatának negligálása hazugsághoz vezet, és kifejti, hogy TGM itt „ezt mondja el a hegeli filozófia” (no meg a saját) „nyelvén”. A „túlsó pólus” már maga is a végtelennek és a végesnek – az igazságnak és a „méltóbb emberi életnek” a tévedésekkel és a megnyomorító viszonyokkal való – küzdelméből születik meg. TGM az igazságkeresés és a szellem alapján „bontja ki” a történelmileg-politikailag aktuális problémahalmazt. Ezek közül Isztray kiemeli a „tekintélyválság” problémáját: azt, hogy ma „nincsen iránymutatásunk arról, hogy kire hallgassunk, és miért”. TGM szerint társadalmilag „a tekintély homogenizá­ló­dása” iránti vágy perverz megnyilvánulásai a fasizmusok. Ezért is szükséges a doxa világától elkülönülő „szellemi önmegvilágítás”. „Az autentikus, valódi autoritás (...) görög-római és biblikus hagyományainak” a modern korban és mai nyelven történő megjelenítésére kell törekednünk.

Szerintem is kardinális kétféle tekintély, autoritás megkülönböztetése. Az igazi, végtelen – a Kezdetet közvetítő – autoritásé, amelyik csak közösségben mutatkozik meg, valamint a véges és relatív autoritásé, mely a társadalomban lép fel. A biblikus felfogás megjelenése óta a történelemben a megváltáskor eggyé forr a kettő – de politikai mikroszinten csak kivételes történelmi pillanatokra. Ezért viszont a magyar és világtörténelmi aktuális posztfasizmussal szemben a TGM által kiemelt nélkülözhetetlenül fontos civil társadalmi autoritásokból és ellenállásból nem lesz soha történelmi megváltás. Egyébként ezt TGM – aki marxistaként hitt a történelmi megváltásban – és interpretátora is így gondolja; ma és a közeljövőben ezek a mozgalmak, körök, intézmények az „értékválságról” és „a hatalommal való szembeszegülésről” szólnak. Mint ilyenek viszont fundamentálisak!

TGM számára – ateizmusa ellenére – a zsidó-keresztény ethosz kiemelkedően fontos volt, de gondolkodása egyértelműen a felvilágosodás alapján állt. A felvilágosodás Janus-arcú szellemi mozgalom. Világi szentháromsága (szabadság-egyen­lő­ség-testvériség) a vallás kiürülése-klerikalizálódása ellen és a világi zsarnokságokkal szemben egyértelműen pozitív. Racionalizmusa viszont a szellemnek – az igazi „túlsó pólust” jelentő bibliainak, a preszókratikusnak, a platonizmusnak – a leszűkítése. Ateista magva azok teista szofia-logosz-aletheia- Egy opcióinak ellentéte. Az igazi autoritás nem „az emberiség képviselője”, mert az „emberiség” üres általánosság, hanem az „isteniségé”.

A fasizmus irracionális despotikus és tömeggyilkos lázadása egyszerre irányult a racionalizmus és a teizmus, a felvilágosodás és az ember isteni képmás volta ellen. Ezért volt világtörténelmi sorskérdés, hogy legyőzzék. Ezt evidenciának tekintve Tábor Béla 1945 őszén írt Logosz és történelem című kiadatlan művében mégis azt érezte, hogy „az Auschwitz utáni Európa nem tud lényegeset akarni”. „Nem arról van szó, hogy az anyagi újjáépítésre túl sok munkát fordítunk – Európa mai állapotában erre a célra minden munka kevés.” Ám „amint az anyagi lét minimumának visszahódítása látóhatárunkon belülre kerül, érezhetővé fog válni, hogy (...) hiányzik az erőfeszítés magának a történelemnek az újjáépítésére. (...) Európa mai helyzetében a kalapácsok csengése szent zene (...). De mert ez a zene csak egy sorvadó történelem reminiszcenciáiból táplálkozik, nem pedig egy újjászülető történelmi akarat friss és nagy élményéből, félő, hogy hamarosan eljön az idő, mikor az építés hőskorának ez a termékeny varázsa elszáll, (...) és akkor az, ami az újjáépülő Európa hőskora lehetne, visszamenőleg a percemberkék dáridójának nyitányává törpül.” Ez „a fenyegető veszély. És hogy sikerül-e elhárítani vagy sem, azon múlik (...), milyen új szellemi termelőerőket szabadít fel Európa abban a határkorszakában, amely a második világháborút követi?”  Ehhez a fasizmushoz vezető két ezredévnyi európai történelem negatív vonulatával kellett volna szembenéznie a szellemi elitnek – ami nem történt meg.

Az anyagi újjáépítés, valamint a szövetség az antibolsevista baloldal és a polgári közép között Nyugat-Európában addig példátlan politikai szabadságot, békét és szociális jólétet teremtett. De, mint most látjuk, az autonóm, megváltás-cél nélkül sodródó történelem valóban erodálja ezt a relatíve szerencsés állapotot. Ami nem jelenti azt, hogy természetesen ne kellene megpróbálni az új helyzetben is megvédeni a demokráciát, nyilván új módszerekkel. A demokrácia – vallás és állam szétválasztása, a hatalmi ágak szétválasztása, a jogegyenlőség – a felvilágosodás pozitív öröksége. TGM-nek a polgári demokrácia melletti következetes kiállása marxista létére példaszerű volt. Én is ilyen demokráciát szeretnék a populista tekintélyuralmak helyett – de tisztában kell lenni azzal, hogy a polgári demokrácia nem vezet se szellemhez, se megváltáshoz, csupán teret adhat olyan közösségeknek, amelyek egyszer odavezethetnek.

Sajnos azok az újbaloldali eszmék és közösségek sem vezetnek oda, amelyeket TGM képviselt, amelyekhez tartozott, mert nem a teremtés-kinyilatkoztatás-megváltás perspektívájában élnek, gondolkodnak. (Az egyházak formálisan ugyan igen – ám a valóságban csak egyes tisztségviselőik, mint például nálunk Várszegi Asztrik vagy Iványi Gábor.) Ezzel együtt TGM elméleti szinten itthon úgyszólván egyedül képviselt marxizmusa nagyon fontos a polgári demokráciáért küzdő közírók, egyes politikusok, politológusok, közgazdászok fellépéseinek, írásainak ellenpontjaként. A Magyar Narancs 2018. augusztus 30-i számában is írtam, hogy „produktívak és elevenek (...) Tamás Gáspár Miklós utópikusnak tetsző gondolatai egy kizsákmányolás- és erőszakmentes igaz szocializmusról – dacára annak, hogy a valóban demokratikus kapitalizmusnak nincs optimális alternatívája a láthatáron. De attól még ne mondjunk le egy ideális társadalom távlati célként való kitűzéséről.”

És bár minden, szabadságért – a belső szabadságért, a szólásszabadságért, a demokráciáért, az ideális társadalomért stb. – folytatott küzdelem valóban gyötrelmesen nehéz és ellentmondásos, a szabadság mégsem gyötrelem! TGM is tudta, tanította és gyakorolta, hogy éppen annak ellentéte, a gyötrelemtől történő megszabadítás és megszabadulás! Isztray is kiemeli, hogy TGM ez utolsó írásában „felforgató, produktív öröm”-ről beszél. Tábor Béla pedig azt mondja: „Azt, amit a hit Istennek nevez, a történelem nyelvén úgy hívják: szabadság.”

A szerző további cikkei

LXVIII. évfolyam, 26. szám, 2024. június 28.
LXVIII. évfolyam, 26. szám, 2024. június 28.
LXVIII. évfolyam, 26. szám, 2024. június 28.
Élet és Irodalom 2024