Idő előtt meghalunk

In memoriam Molnár Lajos

A Magyar Orvosi Kamarát érintő statáriális törvénymódosítás jelentős felhorgadást keltett a közélet ügyeitől még felhorgadni kész polgárokban.

A törvénymódosítás metodikai szempontból kétségkívül kirívóan arrogáns volt, ráadásul buta is: épp előtte ígérte meg a kormányban az EU-arcú szerepet vivő Navracsics miniszter az uniónak, hogy most már társadalmi vitára fogja bocsátani a törvénytervezeteket.

Ettől függetlenül nagyon helyes szerintem, ha egy kamara tagsága önkéntes – versengjen, igyekezzen minél jobb szolgáltatásokat, érdekvédelmet nyújtani, hogy legyen kedve belépni oda az arra jogosultnak.

Az említett közjátéktól eltekintve azonban a társadalom voltaképp a lassan fövő béka módjára rég belenyugodott abba, hogy Magyarországon kivételesen penetráns az egészségügyi ellátás. Statisztikai értelemben csupán persze kivételek, a düledező, omladozó rendszert úgy-ahogy egyben tartó elhivatott, kitűnő orvosok és nővérek akadnak mindenütt.

A korfa azonban riasztó: a nyugdíjkorhatáron régóta túl lévő orvosok és rezidensek adják ki az orvosok zömét, a közbülső generációk: külföldön. A rezidensek várják, hogy megkapják a szakképesítésüket, és közben elmélyülten tanulmányozzák a vonzóbbnál vonzóbb külföldi klinikák állásajánlatait.

A jelenlegi kormány jelentős és pozitív, de – az egész rendszert nem érintő – részleges változtatást hajtott végre az egészségügy fundamentumán: felszámolta a végletekig romlott, mind a két félnek megalázó paraszolvencia korrupt rendszerét, és radikálisan felemelte az orvosi béreket.

Így elsősorban nem is a fizetések miatt mennek el ma már az orvosok, hanem azért, mert egy beteg rendszerből menekülnek. A betegek is menekülnének, sajnos azonban nekik valódi baj esetén nincs hova.

Az orvosok menekülési vágyának jelenlegi mozgatórugója az embertelen, megalázó munkaviszonyok az állami ellátórendszerben. Kiszámíthatatlan egészségügyi kormányzat mint fenntartó, a kórházak folyamatos adósságba kergetése, ebből fakadóan számos helyen elavult monitorozó, képalkotó rendszerek, azaz gyenge diagnosztikai képesség, avagy megfelelő, de kisszámú géppark, az alulfinanszírozottságból fakadó esetenkénti gyógyszerhiány, rettenetes többletmunkateher, a meritokratikus munkáltatói szempontok hiánya, a kollégák hiánya...

A betegek jelentős része kényszermenekült: azért disszidál a magánegészségügybe, mert ott kap időben ellátást, és/vagy ott olyanok a körülmények, hogy kevésbé érzi magát elesettnek, kiszolgáltatottnak.

Ma már a középosztály derékhada is a magánegészégügyi ellátórendszert veszi igénybe, miközben kényszeredetten tudomásul veszi, hogy mint a kálót levonják a béréből az egészségügyi járulékot, ám cserébe nem kap semmit, amikor magánszolgáltatónál jár, nem számítható be a tetemes összeg, amit az államnak fizet.

Ráadásul, mint szinte sehol a világon, így hazánkba sem a komoly, életet veszélyeztető betegségekre tervezték a magánegészségügyet, mivel azok kezelése rendkívül drága, ám nem költséghatékony üzemág. A sürgősségi osztály, az onkológia, a nagy műtétek az állami ellátórendszerre maradnak, ahol a mindenki által ismert kóros állapotok várják a beteget.

2005-ben, 18 éve, hogy Molnár Lajos ezeken a hasábokon rögzítette:

„A mai állami egészségügyi rendszer – és alapja, az állami biztosí­tó(hi­vatal) – nem működőképes, és toldozás-foltozás nem segít rajta. Az állam rossz sebész és rossz gyógyszerész, ne szolgáltatásokat szervezzen, hanem okos törvényi szabályozást és hatékony ellenőrzést. Meg kell teremteni (újra) az egészségbiztosítás többszereplős versengő rendszerét. Ez csökkenti a résztvevők kiszolgáltatottságát, hiszen az elégedetlen beteg biztosítót válthat, az orvos és az intézmény több biztosítóval szerződhet. És verseny kell, a valódi biztosítási rendszerben a biztosítók, kórházak pénzügyi sikerének (profitjának) alapja nem a sok beteg, hanem a hatékonyan gyógyuló elégedett biztosított.”

Néhai pártom, a Szabad Demokraták Szövetsége számtalan hibával rendelkezett, magam is többet elkövettem, de azt meg kell hagyni, el voltunk szánva arra, hogy az egészségügyi rendszert nagy műtét alá vessük, ezért is kértük fel Molnár Lajost miniszternek.

A szocialisták azonban megfúrták a több-biztosítós modell bevezetését, mert úgy érezték, nem kompatibilis a néplélekkel (s nem volt bennük annyi politikai felelősség, mint ma Macronban, aki saját politikai karrierjét teszi kockára annak érdekében, hogy észszerűsítse a franciaországi nyugdíjrendszert).

A Fidesz meg sem próbálta bevezetni az egymással versengő biztosítók rendszerét.

Holott a szocialista és fideszes politikusok zöme is pontosan tudja, hogy ez lenne a gyógyír arra a mételyre, ami a magyar egészségügyet belülről rágja szét.

Akkor miért nem csinálnak semmit? Ugyanazért, amiért emiatt nem mennek utcára az emberek.

Orbán hatalompolitikai vívmánya, egyencivilizációs, emancipációs főbűne, hogy a homo kadaricus attitűdjére nem csupán rájátszik, hanem erősíti is azt.

Egy emberöltővel a rendszerváltás után olyan politikusok betonozták be magukat a hatalomba, akiknek az az érdekük (amit államférfiúi ambíció a közjóra nem zavar meg), hogy a piacot rossznak, a mindent elintéző államot jónak reprezentálják, az embereket elriasszák az öngondoskodás eszményétől (a magánnyugdíjpénztárak felszámolása erősen segítette ezt), verseny helyett Erzsébet-utalványt és közmunkát biztosítanak, s ezt eredményként értékesítik a propagandában.

Amit az egészségügyben látunk, önmagában is elkeserítő, és sok-sok ember korai haláláért, rossz ellátásáért felelős ez a rendszer.

Ám amit mindez reprezentál, még lesújtóbb: a polgárosodás lehetőségének és ambíciójának (!) mind sikeresebb felszámolását.

Az életben maradottaknak ezzel kell számot vetniük.