A dolog természete

VISSZHANG - LXVII. évfolyam, 10. szám, 2023. március 10.

Mi végre az ellenzékiség? Ezt a kérdést hívja elő az a szemléleti vákuum, amit az ellenzéki évértékelők teremtettek a hazai politika verbális atmoszférájában. Mármost, ha ilyen fundamentális kérdések merülnek fel, akkor érdemes olyan konszenzuális kiszögelléseket keresni, amelyekben meg tudunk kapaszkodni, és igazodási pontként használva, biztosabb kézzel tudjuk vizsgálatunk tárgyát érvényes értelmezési keretbe helyezni. Erre ezúttal egy több mint százéves textust fogok felhasználni, méghozzá a Révai testvérek nagy lexikonának vonatkozó szócikkét. Lássuk, hogyan definiálták az ellenzékiséget a múlt század elején: „Ellenzék, az uralkodó irány elleneseinek összessége. Az országgyűlési ellenzéket a kormány és pártja politikai irányának ellenesei alkotják. Közjogi ellenzék az, amely a közjogi alap tekintetében (pl. nálunk a 48-as és függetlenségi párt a 67-es kiegyezés kérdésében) a kormánnyal és pártjával ellentétes alapon áll. Szoros értelemben véve, csak alkotmányos államban lehet szó ellenzékről, ahol parlamenti szerepléshez és feladatokhoz jut. Az ellenzék a dolog természetéhez képest kisebbség, de elvei érdekében többségre törekszik és a parlamenti váltógazdaságnak várományosa. Feladata a kormány parlamenti ellenőrzése is. Az országgyűlésen kívül más testületnek: a törvényhatóságoknak, a községnek, a gazdasági vagy társadalmi egyesületeknek, a politikai irányon kívül a gazdasági és társadalmi uralkodó irányzatnak is megvan a maga ellenzéke.”

Van ennek a patinás szövegnek egy kulcsmondata, ami irányadó lehet a jelenleg befogható ellenzéki horizont feltérképezése során: „Az ellenzék a dolog természetéhez képest kisebbség” – rendben, ez eddig stimmel, „de elvei érdekében többségre törekszik” – na, itt már van mit kapirgálni, „és a parlamenti váltógazdaságnak várományosa” – nos, ennek a kitételnek a felszínét is kénytelen leszek kicsit megkapargatni.

 

Természetéhez képest

Kezdjük az elsővel, mert a többségre törekvés az a kérdéskör, amely a fent említett szellemi vákuumot megteremtette. Az ellenzéki térfélen egész egyszerűen nincsenek sikerreceptek – nincs felsejlő győzelmi stratégia. Természetesen nem egy részletekig kibontott és levezetett mestertervet hiányolok, de azért kéne arról mondani valamit, hogyan kívánják megbuktatni az általuk bebetonozottnak minősített Orbán-rezsimet. Amikor az érvelésben odáig érnek, logikailag az a pont következne, miképpen lehet legyőzni a kormányoldalt, mit is kell ahhoz tenni, hogy ez megtörténjen, akkor a remény kategóriája kerül főszerepbe. A remény Donáth Anna és Gyurcsány Ferenc beszédében is központi tényező volt, Gyurcsányéban persze sokkal explicitebb módon, olyannyira, hogy szónoki pulpitusán is az a jelmondat szerepelt: „Elhozzuk a reményt!” Csakhogy a remény nem stratégia! Ez lehetne az elmúlt tizenkét év ellenzéki politikájának szentenciája.

Lépjünk eggyel közelebb a jelenséghez, és vizsgáljuk meg, mi is a probléma a reménnyel. Ha az ellenzéki vezetők abszolutizálják a reményt, akkor leszűkül a lehetősége annak, hogy az ellenzéki aktorok és választók előtt megnyissák a politikai cselekvés perspektíváját, és a változásra törő akaratot megfelelő irányba kanalizálják. A politikai cselekvés más, mint a hétköznapi cselekvés. A politikai cselekvés lényege a cselekedtetés. De ha a cselekedtetés feltételrendszere úgy fest, hogy cselekedj ma, és a holnap ellentételezése a remény lesz (és jó eséllyel a holnaputáni is), akkor a cselekvés és a cél (kormányváltás) közötti kapcsolat megszakad. Ha az ellenzék által felkínált kétoldalú szerződés azt tételezi, hogy tégy erőfeszítést (szavazz rám, támogass, kopogtass, korteskedj, kampányolj stb.), cserébe megkapod a reményt, hogy egyszer majd az Orbán-rezsim összeomlik, akkor ez a szerződés meg sem köttetik, és a többségre törekvés hipotetikus marad.

 

A várományos

Az ellenzéki évértékelő beszédek tér- és időhorizontja – leszámítva Toroczkai László beszédét – rendkívül szűk, többnyire a pillanatra reagálnak, nincs múltértelmezés, nyoma sincs a tusványosi beszédekben megszokott történeti merítésnek, és néhány külpolitikai utaláson túl meglehetősen belpolitikai húrozásúak. A jövőt illetően is szűkmarkúak; miközben Donáth Anna beszédének egyenesen a jövőértékelés címet adta, a beszéd által megnyitott szövegvalóságban a jövőre megnyitott időablakon csupán a remény halvány sugarai szüremlenek be, mondván, hogy egyszer minden hazugságra épített rendszer megbukik. A felkínált program annyiban kimerül, hogy fel kell készülni erre az időpontra, hogy amikor megtörténik, a párt készen álljon, mi több, ez a párt álljon készen leginkább a kormányzásra. A gyurcsányi üzenet szinte pontra ugyanez. Készülünk! E két párt szerepfelfogása e tekintetben megkülönböztethető a többiekétől, mindkettő elveti az összefogás eddigi formáit, és saját magában látja az ellenzékegyesítő potenciált. Szerepfelfogásuk azonos, de eszközkészletük és testtartásuk eltérő. A DK először üt, aztán kérdez, a Momentum először kérdez, aztán majd eldönti, mi legyen. A DK „jó” ütemérzékkel felgyorsította a riválisfelszalámizás folyamatát, amiben már bő tízéves hagyományokra alapozhat. Minél előbb pozíciót akar fogni az ellenzéken belül; ha arra nincs is receptje, hogyan kell legyőzni egy domináns pártot, arra már sokkal inkább, hogyan kell az ellenzéken belül domináns párttá válni. A többi beszédben kimondva vagy kimondatlanul, de elérte az a vád, hogy az Gyurcsány az ellenzéknek, ami Orbán az országnak.

A Momentum a fontolva haladás útját választotta, több a kérdése, mint a válasza, de két dologban világos a kiindulópontja: egyrészt ilyen fragmentált pártstruktúrával nem lehet az ellenzék reális kihívója a kormánypártnak, másrészt előbb meg kell ismerni az országot, el kell oszlatni a hamis ellenzéki illúziókat, és csak aztán lehet hatékonyan felvenni a harcot a Fidesszel. Viszont kompetitív keretben szemlélve ez a taktika könnyen torkollhat stratégiai ütemtévesztésbe is, mert miközben a párt a megismerés útján lépked óvatos léptekkel, a DK letarolja az ellenzéki térfelet, igen kevés teret hagyva a Momentumnak arra, hogy a tömbösödés katalizátora legyen. Ezt a kockázatot nyilvánvalóan Donáth is érzékeli, ezért tért vissza a porondra idő előtt, és ezért tartott (ő) évértékelőt. A DK és a Momentum ütközése fogja meghatározni az ellenzéki térfél dinamikáját az elkövetkezendő egy évben, és mivel a DK már kiterítette a kártyáit, a Momentum van lépéskényszerben. A döntő kérdés az lesz, hogy ha sikerül a ritmusváltás, akkor van-e a pártnak tömbösítési potenciálja, és a pártfúziótól a politikusszipkázásig terjedő eszközskálán képes lesz-e megtenni saját tétjeit. Faites vox jeux!

 

Elvei érdekében

A fent megidézett Révai-szócikk ugye úgy fogalmaz, hogy „elvei érdekében többségre törekszik”. A többségre törekvés döccenőit már érintettük, de hogyan fest az ellenzéki beszédek korpusza a politikai elvek regiszterében? Kezdjük a Toroczkai-beszéddel, mert azt a legkönnyebb elhelyezni a palettán. A Mi Hazánk Mozgalom ott vette fel a fonalat, ahol a Jobbik a néppárti pozícióváltás előtt elejtette. Tehát markánsan jobbra áll a Fidesztől, de retorikai eszközrendszerét tekintve nagyon hasonló elemekkel operál, Toroczkai beszéde pregnáns történeti alapozással indul, és erősen külpolitikai hangolású. A tematikai repertoár gyakorlatilag azonos a Fideszével, csak jóval erősebben van fűszerezve, minden téma kap egy púpozott kanál erőspaprikát. Karakteresebb konteók, erősebb antiglobalizmus, radikálisabb genderezés, karcosabb ukrajnázás, plasztikusabb rendpártiság jelenik meg.

A többi párt ideológiai koordinátáit illetően azt kell megállapítanunk a beszédek kapcsán, hogy gyakorlatilag mindegyik párt – eltérő mértékben ugyan, de – balra tolódott a választások előtti pozíciójához képest. Ezt tekinthetnénk természetes ingamozgásnak is, hisz a választások miatt mindenki kicsit középre húzott, és az inga ezután értelemszerűen balra leng ki. Csakhogy nem ez áll az elmozdulás mögött, hanem ismét a pillanatra adott reakció uszályába került az ellenzéki pártok zöme. Az ugyanis már a háború kitörése és az energiapiac elszabadulása után felsejlett, hogy egy jóléti válság közeleg, és ha ez elég mély lesz, akkor a baloldali válaszreakciókra nagyobb fogadókészség mutatkozhat, mint az elmúlt tizenkét évben bármikor. A baloldali pártok (az LMP kivételével, melyet a korábbinál kontrasztosabban felvállalt antiglobalizmusa tol balra) ismét egy feltételezett (jövőben bekövetkező) szituációváltozás függvényében határozzák meg ideológiai pozíciójukat. Tehát nem a magyar társadalom felszíni és mélyen zajló belső folyamataira alapoznak, nem is a világban zajló ideológiai innovációk adaptációjával próbálkoznak, még csak nem is a korszellem által diktált tendenciák nyomásának engednek, hanem egy spekulatív helyzetértelmezésre hagyatkoznak. Az MSZP már a társelnök kiválasztásánál is ezt vette alapul, és Komjáthi beszédében meg is próbálkozott azzal, hogy a szabadság-biztonság tengelyén elmozdítsa pártját a biztonság pólusa felé. Ungár Péter beszédéből pedig sokkal többet tudunk meg arról, az LMP mit gondol a többi ellenzéki pártról, mint arról, hogy az Európában fellelhető több mint fél tucat zöldpárti irányzat közül melyikhez áll a legközelebb, melyik ösvényre akarja irányítani pártját, és pontosan milyen eredményt vár ettől.

Az mindenesetre egyértelmű, hogy némi szellemi erőfeszítéssel mindegyik pártvezető beszédéből kimutatható egyfajta ideológiai mintázat, a fő probléma inkább az, hogy egyik párt sem képes valódi narratívába ágyazni nézetrendszerét. Ez részben arra vezethető vissza, hogy az ellenzék átengedte a narratívaképzés két legkézenfekvőbb eszközét, a múltértelmezést és a világpolitika értelmezésének terrénumát a Fidesznek. E két terület nélkül nem is lesz képes elmesélni a választóknak saját történetét.

A választó márpedig a történetek foglya, a politikát a történeteken keresztül érzékeli, hősöket vagy antihősöket keres, akikkel azonosulni tud, akiket szerethet vagy gyűlölhet, akikért rajonghat, vagy akiktől irtózhat. A kormányoldal politikájának teljes eszközrendszere, a marketingkommunikáció, a brandépítés, a pozicionálás, a targetálás, a tematizáció, a keretezés, az ellenségképzés mind-mind azt szolgálja, hogy a választópolgár előtt egy kerek történetté álljon össze a politikai cselekvés. Nem túlzás tehát azt kijelenteni, hogy a recepció szempontjából közelítve, a kormányoldal politikájának legfontosabb rendezőelve a történetvezetés. Ez az, amire jelenleg az ellenzék nem képes.

Azzal kell számolni, hogy a kormányoldal sohasem fogja visszanyesni azokat az előnyöket, amiket az általa létrehozott rendszer biztosít számára. Ez tehát adottság. Az ellenzéknek csak akkor lehet esélye kiegyenlíteni a terepet, ha a saját maga által generált hátrányokat kiküszöböli. Ehhez viszont tömbösödés kell, és el kell kezdeni saját mondanivalójukat narratívába ágyazni és identitáspolitikává formálni, mert az elmúlt harminc év szavazói magatartásának dinamikája azt mutatta, hogy a magyar választónak eposz kell, és nem krokigyűjtemény. Ez természetesen nem egy egyszerű penzum, és nem is két percig fog tartani, de ha neki sem látnak, akkor nem marad más, tényleg csak a remény. A remény, hogy az Orbán-rezsim egyszer majd megbuktatja önmagát.

(A szerző politikai elemző, a Méltányosság Politikaelemző Központ projektigazgatója)

A szerző további cikkei

LI. évfolyam 15. szám, 2007. április 13.
Élet és Irodalom 2024