Szaggatott emlékek Tar Sándorról

Nyolc évvel az első novelláskönyve megjelenése után, a rendszerváltás idején, 1989-ben jelent meg a Mért jó a póknak? című kötete. A hosszú hallgatás oka csak később lett világos számomra. Azt mesélte, képtelen volt úgy írni, hogy közben jelentéseket kellett adnia az őt felkaroló, támogató, emberileg és íróként is nagyra tartó pesti demokratikus ellenzék tagjairól. Hogy a hatalom miként tudta rávenni az spicliskedésre és értelmiségi barátainak elárulására, azon sokat gondolkodtam. Azt hiszem, több tényező is szerepet játszott a dologban. Arra gondolok, hogy alapvetően hitt a szocializmusban. Őt, a szegény vidéki fiút felemelték, működött a társadalmi átrétegződés mechanizmusa, az állam lehetőséget adott számára, hogy a reménytelen vidéki szegénységből elindulhasson felfelé, egy magasabb státusz irányába, és szakmunkásból előbb középvezető, majd alapszervezeti párttitkár lehessen. Egy másik motívum, ami némileg ellentétes előjelű az előzővel, a vélhető, de nem bizonyított (fölvetődő, gyanítható) homoszexualitása miatti rendőri zsarolás lehetett. Az ötvenhatos forradalom idején ugyanis egyik éjszaka a középiskolai kollégiumban egy ágyban találták egy fiúval (aki később öngyilkosságot követett el), s a rendszer ezek szerint nem felejtette el az epizódot. Szinte biztos vagyok benne, hogy a beszervezésekor leporolták ezt az aktát, közölték vele, hogy értesítik a történtekről a családját, elsősorban az imádott édesanyját, és az információt a suttogó propaganda eszközével elterjesztik a gyárban is, ahol dolgozott. Egy ilyen lépés a munkásközegben azonnali kitaszítottságot, akár fizikai veszélyt is jelenthetett rá a borzalmas, megsemmisítő szégyenen túl.