Jede jede vlácsik

Nem sokkal Vízkereszt után egy este hozzánk is bekopognak a feketekabátosok. Nagyanyám kendője hatalmas virágos rét. Rám teríti, hogy nektárillatú legyen az álmom. Búzavirággal ágyaz meg nekem. Pacsirta énekét leheli fülembe, ne lássak mást, ne halljak mást. Én szófogadó gyerek vagyok, elbújok a virágok alá, kistestvérkéim, Misi és Rózsika kezét szorítom, hárman bámuljuk a mama hímezte eget, de a feketekabátosok hangosabbak a madárdalnál, közénk tolakodnak, feltűrik a kendő sarkát, a latyakos csizmáikat látom, meg egy fehér papirost az asztalon, ijedten reppennek el a zárt ablakon keresztül a barna pacsirták is, mikor a tintástollat apám elé teszik. Tudod, mi a helyes döntés, kérdezik apámtól, apám nem válaszol, mereven néz végig a szobán, át a kályhacső melletti repedéseken, ki a kertaljáig, édesanya válaszol helyette, tudjuk, mondja, és kiteszi a két idegen férfit a házból. A zár koppanása félrevert templomi harang. Apám szemében a Duna felől érkező vihar. Lehelete pálinkaszagú északi szél. Édesanya hajában sosemvolt fehér szalagok. Nagymama lehajtja a fejét, és örökre kiengedi a Miatyánkot a tenyerei közül.