A három Paget-kiadásról

Bihari Péter az év végi dupla számban John Paget Magyarország és Erdély című reformkori útikönyvének legújabb kiadását méltatta (ÉS, 2022/51–52., dec. 22.), aminek nyomán a lap ez évi negyedik számában különvéleményemnek adtam hangot Angol főúr a 19. századi Erdélyben címmel. Erre reagált Pellérdi Márta, a Rubicon Intézet tavaly ősszel megjelent Paget-kötetének egyik fordítója és utószóírója „nyilvánvaló tárgyi tévedéseim” és elfogultságom bírálva Olvasni érdemes című reflexiójában (ÉS, 2023/6., febr. 10.).

Az 1847-ben magyar honosságot nyert, jeles angol szerző életrajzát illető pontatlan közléseim jogos szóvátételét ezúton is köszönöm neki. „Talált – süllyedt.” „Lényegi üzenetem” és „alapállításaim” ellenben jobb szeretem kéretlen tolmácsolás nélkül magam célba juttatni. Hadd tegyek erre még egy kísérletet.

Pellérdi Mártával két fontos kérdésben van vitánk. Abban, hogy mennyi a Rubicon Intézet és munkatársainak érdeme, hozzáadott értéke az „első teljes magyar nyelvű Paget-kiadáshoz”, továbbá, hogy van-e szégyellnivalója e páratlan forrásértékű művet korábban két jelentős válogatott fordításkötetben közreadó Helikon (1987) és Kriterion (2011) kiadóknak a Pellérdi által vélelmezett „öncenzúrájuk” és önkényes szelekcióik miatt. Nem tagadom, magam elfogult vagyok immár több évtizedes remek Paget-olvasmányélményem máig eleven hatása alatt – hála jobbára Rakovszky Zsuzsa mindhárom kiadásból oroszlánrészt vállaló mesteri fordításának –, s az esetben, ha legalább említve látom patinás nevükkel e két korábbi érdemes kiadót, melyek ingyen adták át utódaiknak sok munkával készült fordításköteteiket, talán eszembe se jut némiképp karcosan reagálni Bihari Péter lelkes könyvszemléjére.

Pellérdi cikkében azt állítja, hogy az általa „újonnan lefordított és kiadott rész a teljes szövegnek nem [mint azt én becsültem – NB] az egyhatod része, hanem csaknem a fele, egész pontosan 43 százaléka, vagyis több mint 280 oldal”. Ezzel szemben utószava végén ugyanő a 672 oldalas könyv utolsó lapján „a teljes Paget-kötet” mérlegét azzal vonja meg, hogy általa „további egyharmad résznyi szöveggel bővült a magyar kiadás”. Akkor hát mennyi az annyi? 17 – 33 – 43 – „közel” 50 százalék? Túl nagy a szóródás, leginkább még az egyharmadnyi középérték tűnik reálisnak.

Egy történeti forrásmunka műfordítói igényű honosítása persze „nem kilóra megy”, mint Pellérdi is megjegyzi. Való igaz. Bár afféle kérkedő „overstatement”-re sem jogosít, mint hogy „Paget könyvének harmadik, ezúttal teljes magyar kiadása, majdhogynem kétszáz év elmaradását pótolja”. Talán méltóbb és elegánsabb lett volna ehelyett azt hangsúlyozni, hogy e mostani valóban szép kiállítású, tartalmas és „olvasni érdemes” Rubicon-kötet voltaképp két itthoni s egy erdélyi kiadó négy műfordítójának és tucatnyi más értő munkatársának immár negyedfél évtizedes értékmentő és egymásra építő, közös teljesítménye. Ami stafétaszerű, határon inneni és túli hosszú távú „váltófutamával” mára nemcsak célba ért a teljes magyar fordítással (melynek érdemében a Helikon, a Kriterion és a Rubicon közel azonos 1/3–1/3 arányban osztozik!), hanem ezzel az itthoni és külhoni Paget-recepció ígéretes megújulását is magával hozhatja. Ami, tegyük hozzá, a hagyományhű Erdélyben mindig is élénkebb volt az itthoninál, mint azt a levéltári, helytörténeti kutatások sora – Kovács Sándor, T. Szabó Levente és mások munkáival – máig is híven mutatja.

Pellérdi Márta a korábbi Paget-kiadók önkényes szelekcióját és általa vélelmezett „öncenzúráját” illető vádjait – a teljes kiadás általam nem ismert új részeit és utószavát elolvasva – továbbra is túlzónak és ideologikusan elfogultnak tartom. A Helikon-által felkért első szerkesztőt, a nagy tudású és szilárd erkölcsi tartású Maller Sándort aligha érheti efféle posztumusz szemrehányás. Miként kolozsvári utódait, a néhai Csetri Eleket és özvegyét, Cs. Lingvay Klárát sem amiatt, hogy a jókora Paget-korpuszt bármiféle politikai elvárásnak engedve vagy túlbuzgó „politikai korrektségből” cenzúrázták volna. Szabó Gyula, a Kriterion igazgatója maga is azt hangsúlyozza, hogy válogatásuk fő szempontja az erdélyi témájú részek bővítése volt, és hosszabb-rövidebb, bár nem kevésbé fontos részek ezért maradtak ki.

Amúgy pedig a késő Kádár-kori cenzúra sem volt már a régi. A Helikon úttörőnek számító Paget-kötete 1987 nyarán jelent meg, kevéssel az Akadémiai Kiadó rég várt Erdély-trilógiája után, ami precedensértékű, látványos áttörést hozott a hazai és a külföldi nyilvánosságban. Álljon itt kettős mementóként erről a nemrég elhunyt Gerő András Erdély története – szerepzavarban című írásából pár mondat hajdani erdélyi tárgyú szamizdat lapunk, a Határ/idő/napló 1987. márciusi első számából:

„A tavalyi év kétségkívül legnagyobb könyvsikere a decemberben megjelent háromkötetes Erdély-történet volt. Emlékét sem lehet tudni annak, hogy 40 ezer kötet tudomány ily rövid idő alatt gazdára talált volna. Mi lehet e páratlan érdeklődés oka? Magyarországon utoljára 1946-ban jelent meg összefoglaló Erdély-történet, s azóta generációk nőttek fel anélkül, hogy áttekintést kaptak volna »Transylvania« viharos históriájáról. Ez persze magyarázatnak kevés. (...) Mindenesetre egy dolog máris nyilvánvaló: egy tudományos műre mind a magyar közvélemény, mind a hivatalos Románia politikailag reagált. A honi közeg befogadóan (ha nem is mindenben elfogadóan), a román állam elutasítóan. (...) A tisztázáshoz, úgy látszik, sok előfeltétel hiányzik még... Habár József Attila szerint a rendhez egy is elég –.”

A hiányzó kulcsszó megfejtését az olvasóra hagyom – teljes bizalommal.