Háború és nemzet

Sok mindent belevett Schein Gábor dolgozatába (Háború, politika, etika, ÉS, 2023/4., január 27.), amelyben kritizálja, hogy Orbán Viktor csakis és kizárólag a magyar érdekeket kívánja szem előtt tartani külpolitikájában. Szerintem is a kormányfő inkább saját zsebre dolgozik, amikor erkölcsileg megkérdőjelezhető döntéseket hoz, és hiába rendelkezik a választók többségének támogatásával, nem hiszem, hogy emiatt ő jelentené a nép akaratát – de ez már a parlamenti demokrácia elavultságának a kérdése, maradjunk inkább a külpolitikánál (még ha az ugyebár a belpolitika folytatása is). A második világégést követően a kis és nagy gondolkodókat az foglalkoztatta, miként lehet megakadályozni, hogy a fegyveres konfliktusok (amelyek mindig is voltak és mindig is lesznek) totális (világ)háborúvá szélesedjenek. Bibó István rámutatott, hogy – a vallási indíttatáson túl – az összetűzések célja mindig valamilyen terület megszerzése volt, pontosabban az ott behajtható jövedelem (adó, tized, kilenced, vám, regále, megállítási jog stb.). Az érintett királyok, hercegek ezt egymás között mint valami társasjátékot művelték, rengeteg titkos megállapodás kötésével, árulásokkal, taktikai, stratégiai szövetségekkel. Az erőt a bandériumok, magánhadseregek, később zsoldosok és verbuvált katonák adták, s ehhez, mint tudjuk, sok pénz, pénz és pénz kellett. Bármily szörnyű volt is a népnek, ha a fegyveresek ölve-rabolva területükön átvonultak, maga a harc mégis az urak dolga maradt. Ők nyertek, illetve vesztettek vele, a nép nem tartotta magáénak. Egészen addig, amíg a francia forradalomban az Ötszázak Tanácsa ki nem mondta, hogy minden francia katona. Mire Napóleon diktátor lett, a katonáskodás kötelezővé vált, így a világ legjobb hadseregét tudta kiállítani jóformán ingyen. Ekkor alakultak ki a nemzetek, az összetartozás érzése, a közösségek nemzeti alapon, valamint a nemzeti büszkeség, vakbuzgó hazaszeretet, s így lehetett elvárni azt, hogy valaki az életét – jobb esetben csak a munkaidejét és karrierjét – feláldozza a haza oltárán. Persze nem volt ez olyan egyszerű: a parasztok nem nézték jó szemmel, hogy a diktátor elviszi a kenyérkereső, a családot fenntartó erőket, fel is lázadtak ellene kétszer is. A Grande Armée viszont tucatjával szállította a győzelmeket, és a világ leghatékonyabb hadserege lett. A példát mások is követték, és az általános hadkötelezettség elterjedt szerte a világon. De ha a katonáskodás nemzeti dolog, akkor ehhez lelkesítő ideológia is szükségeltetik. Ez lett a nacionalizmus, a saját múlt és karakter felértékelése, míg az ellenség és a másik nemzet lepocskondiázása, a nemzeti – később faji – uszítás. Innen már csak egy lépés a gyűlölködés, az előítéletek és élethalálharc-elméletek terjesztése, az állandó harckészültség fenntartása, hogy a háború bármikor megkezdhető, illetve totálissá tehető legyen. Ezért válik élessé Schein Gábor kritikája, amelyben belátja ugyan, hogy minden ország a saját maga érdekében külpolitizál, de arra is rámutat, hogy nem minden áron. Mert igaz az, hogy a müncheni alkuban Anglia egy fasiszta hatalomnak osztott pályát, és az is igaz, hogy az Egyesült Államok támogatta Pinochetet, de ez ma már nem lenne lehetséges. A demokráciák eljutottak oda, hogy nem lehet tartósan titkos diplomáciát folytatni, a hírek gyorsan és széles körben terjednek a világhálón, egyfajta általános morális felügyeletet teremtve. És ha utólag is, de kiderül, hogy London bizonyítékok hiányában támadta meg Irakot, az amerikaiak megkínoztak arab hadifoglyokat, és cserben hagyták kiszolgálóikat, amikor kivonultak Afganisztánból. A nacionalista uszítás alapkövét pedig erodálják az integrációk, ahol a nemzetek kénytelenek egymással, együtt munkálkodni, és nem egymás ellen fordulni. Na, ez nem tetszik az EU-ban Orbán Viktornak, és ez tényleg messzire mutat.