Angol főúr Erdélyből

Bihari Péter az ÉS évzáró dupla számában (51–52.) „örvendezni, de még inkább olvasni érdemes” műként ajánlja John Paget Magyarország és Erdély című reformkori útikönyvét, azzal, hogy „183 év múltán végre itt a teljes, magyar nyelvű Paget-mű” a Rubicon Intézet kiadásában.

Érdemi elemzés, tudom, nemigen fér egy recenzióba, ám a tartalmi, filológiai pontosság nemcsak a házsongárdi sírboltban – neje: Wesselényi Polixénia mellett – már régóta nyugvó szerzőt és elsőrangú munkáját illeti meg, hanem művének érdemes korábbi szöveggondozóit is. Annál inkább, mert a korán elhalt egyetlen „hungarofil” francia történész, August de Gerando márki sokban hasonló, messziről jött idegenként is értőn bíráló útikönyvén kívül (Erdély és az erdélyiek, Kriterion, 2018) aligha akad más jelentős kultúr- és politikatörténeti forrásmunka a reformkorról.

Az angliai, amerikai és német Paget-kiadások után Bihari inkább csak futólag említi, hogy az elsőként 1839-ben publikált, kétkötetes angol nyelvű útikönyvből magyarul „csak 1987-ben és 2011-ben jelent meg hosszabb válogatás”. Nevesítve: az előbbi a Helikon, az utóbbi a kolozsvári Kriterion kiadványa. A Rubicon Intézet viszont honlapján még azt a kínosan átlátszó reklámfogást is beveti, hogy a teljes művet korábban „politikai okokból”, úgymond „(ön)cenzúra miatt” nem adták ki. Holott a Kriterion és a Rubicon kiadásait egybevetve már a kolofonjuk és tartalomjegyzékük is egész másról árulkodik. A korábbi fordítóstábhoz (Rakovszky Zsuzsa, Görög Czintos Emese, Szabó Dániel) képest a mostani csak egyetlen névvel bővült: Pellérdi Mártáéval. A Rubicon-féle „teljes kiadás” nóvuma pedig mindössze a három vágvölgyi fejezet és néhány kisebb tájegység rajza Paget munkájából, együtt alig száz oldalon – a legalább hatszor ekkora összterjedelemből. Ez bizony csekély nyereség ahhoz a deficithez képest, hogy e legújabb kiadásból hiányzik az úttörő Paget-kutató, Maller Sándor 1985-ös szó- és kifejezésjegyzéke – ahogy azt Bihari is joggal szóvá teszi –, miként kimaradt a korábbi szerkesztő, Cs. Lingvay Klára alapos életrajzi, filológiai bevezetője is. Ám ennél is fájóbb hiány a magát „Paget Jánosként” alig egy évvel a szabadságharc előtt honosító szerző torokszorító naplója 1849-ből – Világostól vagy két héten át, ami az OSZK Kézirattárából került a Kriterion-kötetbe, gondos forráskritikai jegyzetekkel.

Talán Bihari szemléjét is érdemes lett volna több személyes adalékkal hitelesíteni. Azzal például, hogy a 92 évet élt angol–magyar, de legfőképp erdélyi (lokál)patrióta nem holmi unaloműzésből utazgató „angol úr” volt, hanem művelt, sok nyelvet beszélő, polgári értékrendű valódi főúr, egy normann eredetű, unitárius bárói család sarja, ki orvosnak tanulva előbb Edinboroughban, majd a kontinens legjobb egyetemein végezte tanulmányait. Azzal, hogy 1935 őszén a Zrínyi gőzös fedélzetén Széchenyivel tartott az al-dunai expedícióra, rá egy évre Batthyánnyal Korfu szigetére, és neje révén az erdélyi reformellenzék vezéralakjához, Wesselényihez is rokoni, baráti szálak fűzték. Hogy választottja, Polixénia ifjan nemcsak Firenzét, Rómát és Nápolyt járta be vele, hanem éveken át készülő könyve lelkes házi lektora is volt. Hogy 1837-től Aranyosgyéresen raktak fészket, egy azóta sokszor feldúlt, úgy-ahogy máig túlélt kastélyt építve, s egy virágzó mintabirtokot varázsolva köréje. Hogy Paget mindenben a közjót kereső, hosszú és dolgos életét gyakorló orvosként, a kolozsvári kaszinó, az angol olvasókör, az unitárius ösztöndíjak, az „Erdélyi Lovar-Egylet”, a szőlészet-borászat, régészet, műemlékvédelem önzetlen pártolójaként élje végig. „Hívebb és nemesebb polgár – búcsúztatta unitárius püspök barátja – nem volt nála e hazában.”

Ezek után már-már blaszfémia, hogy „az első teljes magyar kiadású” Paget-kötetet „vasárnapi olvasmányként” nemrég Orbán Viktor is kiposztolta a Facebook-oldalára.

Bár meglehet, csak a könyv Dantét idéző mottójáig jutott – „Oh, boldog Magyarország! Csak ne hagyja / magát félrevezetni már” –, majd egy fanyar vigyorral a sutba vágta.