A kulturális migráció két modelljéről

Petőfi dacos kívülállása nemcsak társadalmi, hanem nemzetiségi hátterű is volt. Vidéki, amolyan paraszt-polgár család leszármazottjaként és szlovák anyanyelvűként annak a kulturális és társadalmi közegnek egyetlen identitáseleme sem volt érvényes rá, ahová igyekezett. Értelemszerűen vagy hozzá kellett idomulnia ennek a világnak a játékszabályaihoz, vagy ki kellett sajátítania és a maga képére kellett formálnia azokat. Petőfi ez utóbbit választotta. Legszemléletesebb példát erre A magyar vagyok című 1847-es versében találjuk, amelyben dacosan önmagára érvényesíti a nemesi nemzet karakterológiáját, úgy, hogy eredendően és betű szerint annak egyetlen eleme sem igaz rá. Ezzel a gesztussal nem csupán kisajátította és demokratizálta a nemzethez tartozás narratíváit, hanem egyben el is szakította a genealogikus vérségi leszármazásra hivatkozó valóságreferenciáitól. Ugyanis a kisajátító gesztus és az irodalom nyelvének demokratizálása csak a nemesi genealogikus, tehát metonímiára építő azonosságtudat kulturális átkódolásával és egyben metaforikussá változtatásával együtt volt képes a radikális változtatásra. Innentől kezdve nem Petőfi beszélte a meghódítandó közeg nyelvét, hanem ez a közeg kényszerült megtanulni az új dialektust.