Az Eörsi-féle sci-fi-jelenség

VISSZHANG - LXVI. évfolyam, 49. szám, 2022. december 9.

„Bódi József emlékére”

Mindig döbbenettel olvasom Eörsi László munkáit, azok szakszerűtlen forráskezelése miatt. Ez történt 2022. október 21-én Az ’56-os háryjánosok című, az ÉS oldalán megjelent munkájával kapcsolatban is, amelyet a napokban fedeztem fel.

Nevezett cikk ellentmondásait ugyan hosszan lehetne sorolni, de ehelyett egy, a fentieknél súlyosabb „baklövésen” keresztül szeretném bemutatni Eörsi forráskezelésének a problematikáját. Mindezzel kapcsolatban előrebocsátanám, hogy az ’56-os dokumentumokat, különösen a peranyagokat erős forráskritikával kell kezelni. Ezért sem érthető, hogy ha nem hisz Eörsi László az interjúknak, miért hisz annyira a dokumentumoknak?

 

Csepel ’56 – avagy „Hazudnak a gyöngybetűk”

Eörsi László kutatásmódszertani hibáit Bódi József példáján keresztül lehet a legjobban szemléltetni. A csepeli ’56-os harcokkal kapcsolatban a megtorlás során igyekeztek megtalálni a helyi tanácselnök gyilkosait. A valódi gyilkos nyomára nem sikerült rábukkanniuk, így helyette Bódit ítélték el. Eörsi többek közt a 2016. október 23-án a Beszélő oldalán publikált Forradalom Csepelen (https://regihonlapunk.aszabadsag.hu) című tanulmányában ír Bódi szerepéről, továbbá a következő könyvében: A csepeli fegyveres ellenállás, 1956 (Budapest, Kronosz – ÁBTL – 1956-os Intézet Alapítvány, 2016, 31–37., 99–100.). Az Irgalomnak helye nincs (Kossuth Kiadó, 2021), Az 1956-os forradalom és szabadságharc kivégzett résztvevői (Budapest, Kossuth Kiadó, 2021, 80–81.) című könyveiben pedig teljes életrajzát is igyekezett feldolgozni. Nevezett munkáiban egyértelműen őt tette felelőssé a csepeli tanácselnök haláláért. A Beszélő-cikkben egy az egyben átvette a korabeli jegyzőkönyvek megállapításait: „A Czipri közért előtt közvetlenül Kalamár mögött haladó Bódi egyszer csak közelről tarkón lőtte a tanácselnököt…” Az említett munkáiban kész tényként fogadta el, hogy Bódi József gyilkolta meg a tanácselnököt. Ezzel szemben biztos, hogy ártatlan az ügyben. Ugyanakkor azt is ki kell emelni, hogy a 2016-os könyve Bódi-életrajzának szinte szó szerinti átvétele a 2021-es. Ám amíg ezt a lábjegyzetben sikerült feltüntetni, addig 2016-os könyvének sem a Kalamár Józseffel foglalkozó részében, sem a bibliográfiai fejezetében nem szerepel a Beszélőn publikált cikke, pedig a két szöveg jelentős egyezőséget mutat.

De mi is történt 1956-ban Csepelen? Már október 23-án többen a kerületi hadkiegészítő parancsnokság, a rendőrség és a pártbizottság előtt tüntettek. Később a hadkiegészítőt megostromolták és bevették a felkelők, majd a pártházat is, október 26-án pedig a kerületi rendőrkapitányságot. Később a Csepel Műveket is megpróbálták elfoglalni, de ez nem sikerült. Október 28-án a Csepelre bevonuló katonai egységek visszafoglalták a felkelőktől a megszállt épületeket. Mivel 29-én visszavonták őket a kerületből, a felkelők október 30-án Nemzeti Bizottmányt választottak, és megalakították a Nemzetőrséget is három századdal, amelynek 2. százada Csepel Királyerdő részén teljesített szolgálatot. Eörsi a periratok alapján azt állítja, hogy ebben vett részt Bódi József is, az anyagok közt elfekvő, a királyerdei nemzetőröket felsoroló listán Bódi neve azonban nem szerepel. A csepeli felkelők november 4-ét követően heves ellenállást tanúsítottak, amelyet nagyrészt csak november 9-re tudtak felszámolni a szovjetek.

 

Kalamár József tanácselnök meggyilkolása

A forradalom leverését követően berendezkedő új hatalom számára lényegesnek bizonyult, hogy megtalálják Kalamár József csepeli tanácselnök gyilkosát, és bosszút álljanak a Csepelen történtekért. Ennek érdekében több embert is bíróság elé állítottak, számunkra most csak a tanácselnök személyével kapcsolatos fejlemények az érdekesek. Az egyik csepeli per, a Szente Károly és társai ügy a következőképpen „állt össze”. A XXI. kerületi rendőrkapitányság, majd a BRFK életbiztonsági osztálya nyomozást indított, illetve folytatott Zsendovics László ellen, aki október 27-én meggyilkolta a feleségét. Ez az ügy kapóra jött a megfelelő koncepció kialakításához, így a csepeli felkelők említett ügyéhez csatolták. Emellett Kalamár ügyében kezdetben külön folytattak nyomozást, amelynek jelentőségét mutatja, hogy eredetileg ezt maga a BM Politikai Nyomozó Főosztály (állambiztonság) végezte, majd visszaadták az ügyet a BRFK-nak, hogy ismeretlen tettessel szemben folytassanak le vizsgálatot. A valódi tettes a mai napig valóban ismeretlen is maradt. A BRFK a királyerdei csoporttal nem tisztázott kapcsolatban lévő Bódi József ellen folytatott le vizsgálatot. A Bódi József és társai ügyet végül szintén a már említett Szente-ügyhöz kapcsolták. Az ezt követő vizsgálat során Szente Károlyt és másokat is megpróbálták belekeverni a Kalamár-ügybe. Ha nem került volna később többek életébe és szabadságába mindez, mondhatnánk azt is, hogy az egész eljárás nevetséges volt.

Mindennek során „rábizonyították” Bódira, hogy több társával az egyik általános iskola légoltalmi pincéjében bujkáló Kalamár József tanácselnököt elfogták, majd be akarták kísérni a XXI. kerületi rendőrkapitányságra. Bódi ennek során az úgynevezett Czipri kocsmánál hátulról tarkón lőtte Kalamárt, a nyomozók és Eörsi szerint is. Mivel igyekeztek mindezt bizonyítani? Természetesen tanúvallomásokkal, amelyek közül gyakorlatilag nincs két olyan, amelyik egymással megegyezett volna. Volt olyan tanú is, aki a vallomása során azt mondta, hogy Bódi kísérte fegyverrel a kezében az utcán a tanácselnököt, majd ezt a szembesítésüknél tagadta, korábban tett cselekedetét a következővel indokolta: „…véletlenül mutattam, illetve választották ki Bódi József fényképét”. Volt, aki azt említette, hogy a Czipri kocsmánál egy Varga nevű személy lövöldözött. Két másik, most szándékosan meg nem nevezett gyanúsítottnál az egyikük vallotta azt a másik személyről, hogy korábban elmondta neki, ő ölte meg Kalamárt.

Így már önmagában ennek is gyanúsnak kellett volna lennie Eörsi László előtt! Arra sem próbáltak magyarázatot adni, hogy milyen indítéka lehetett a gyilkosságra Bódi Józsefnek. Csak általánosságban annyi szerepel a periratokban, hogy Kalamárt nem szerették a kerületben, és többen keresték is a forradalom alatt. Bódi József milyen kapcsolatban volt a tanácselnökkel, illetve mi volt az indítéka, az tisztázatlan maradt. Ugyanakkor felmerül a kérdés, ha Bódi Kalamárt meg akarta gyilkolni, akkor miért nem az említett pincében tette, ahol legalább nem láthatták annyian, mint az utcán? Vagy a tanács vezetője miért nem a Csepel Művekben bujkált, amelyet a hozzá hasonló személyek végig a kezükben tartottak a forradalom alatt? Ha mindez nem is, de a periratokból az viszont kiderült, hogy Bódi nem értett a fegyverek használatához.

Kalamár meggyilkolásáról semmit sem lehet biztosan állítani, egyetlen támpontot a forradalom utáni exhumálási, illetve boncolási jegyzőkönyve adhat, amelyben az áll, hogy valamilyen nagy tűzerejű fegyverből származott a halálát okozó találat, amit a bemeneti és a kimeneti nyílás alapján állítottak az orvosszakértők. Ezzel szemben a több verziót tartalmazó vallomásokban az szerepelt, hogy Bódi pisztollyal, és nem egy komolyabb fegyverrel lőtte le a tanácselnököt. Lényeges, hogy a nyomozók végig a sötétben tapogatóztak a Kalamár-ügyben, több olyan személyt is megvádoltak, aki végül nem szerepelt a Szente-ügyben vádlottként. Mindent összegezve kijelenthető, hogy a per anyagaiból is nyilvánvaló, nem Bódi József követte el a nevezett gyilkosságot.

A nyomozók módszere egyébként a kihallgatás során az volt, hogy a kihallgatott és megfélemlített embereket „kilátásba helyezett jogi kedvezményekkel” kezdték el kecsegtetni, ha adott esetben magukra vagy másokra terhelő hamis vallomást tesznek. A vallomások megtételét követően a „tanúkat” szembesítették a kiszemelt „bűnössel”, aminek során a szemébe mondatták az általuk korábban vallottakat. A szerepek ezt követően is változhattak. Bódi József is végül egy ilyen „szembesítés” során tört meg és vallott maga ellen, ám a későbbiekben a rendőrségen tett vallomását az ügyészségen, majd a bíróságon is tagadta, ezt Eörsi legalább idézi. Kényszervallatással foglalkozó vizsgálat sem ekkor, sem más ügyek többségében nem indult. Mindez sem az ügyészt, sem a bírót, sem pedig Eörsi Lászlót nem érdekelte, illetve ő nem vette figyelembe. Érdekes, hogy a Bódi ellen vallomást tevő egyik tanút is ilyen módszerrel dolgozták meg, őt Kalamáron kívül eredetileg egy másik gyilkosságba is igyekeztek belekeverni. Személyét nem kívánom megnevezni.

 

De ki volt Bódi József?

1938. január 1-én Kisvárdán született, 1958-ban Budapesten végezték ki. Édesapja napszámos volt, ő négy elemi iskolát végzett, majd kovácssegédnek tanult, 1951-ig élt szülővárosában, majd a fővárosba költözött, ahol a kispesti Vörös Csillag Traktorgyárban dolgozott, 1953-ban szabadult fel, azaz tette le a szakmai vizsgát. Ezt követően a MASZOLAJ-ban (Magyar–Szovjet Olaj Rt.), majd a Csepel Vas- és Fémművekben, a Kavicskotró Vállalatnál is dolgozott. A forradalom eseményeibe annak első napjaiban, feltehetően Szente Károly által kapcsolódhatott be. 1957-es elhurcolásakor a Csepel Műveknél mint kovácssegédet alkalmazták a tűzszekrénykovácsoknál.

Bódi Józsefet a „népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedésért és gyilkosságért” 1958. április 10-én életfogytig tartó börtönbüntetésre és teljes vagyonelkobzásra ítélték. A tárgyalás „hangulatát” és az iratok hitelességét az elsőfokú ítélet indoklása is érzékelteti: „Ebben a büntető ügyben is kitűnt, hogy a vezető szerepeket az osztályellenség vitte. Ezekhez csatlakoztak a munkásosztály további ellenségei, úgy mint a lumpen és huligán elemek, továbbá osztályukat eláruló és azzal fegyverrel szembeforduló munkások. De kitűnt, hogy részt vettek olyan munkások is, akik az előbbiek befolyása alá kerültek, azok megtévesztő és hazug propagandája hatása alatt fogtak fegyvert...”

Másodfokon megváltoztatták a minősítést: „...a minősítés megváltoztatása folytán új büntetést kellett kiszabni és az összes körülményeit mérlegelve, fiatalabb korát, családos állapotát összevetve megátalkodottságával, gyilkos cselekményének aljasságával, az ellenforradalom melletti konok kitartásával – akként értékelte, hogy vele szemben is csupán a legsúlyosabb büntetés felel meg dolgozó népünk védelmének”. Láthattuk, politikai bíráskodás volt mindez a javából. Másodfokon, december 20-án végül gyakorlatilag a semmiért halálra ítélték, és karácsony előtt, december 23-án végezték ki a kétgyermekes ártatlan családapát. A rendszerváltoztatást követően a jogi rehabilitáció is sokáig váratott magára. 1995-ben fia az ügy semmissé nyilvánítását kérte, erre azonban ekkor nem, csak 2019-ben került sor. Eörsi László 2021-ben megjelent könyvében ez utóbbiról és Bódi ártatlanságáról nem, csupán az 1995-ös semmisségi kérvény elutasításáról esett szó. Lényeges kiemelni, hogy a csepeli eseményekkel foglalkozó más szakmunkában is hangsúlyozták Bódi József ártatlanságát (www.21keruleti-hirhatar.hu).

 

Kádárék módszerei

A fentiekből látható, hogy Eörsi László a forradalom utáni megtorlások során keletkezett iratok állításait gyakorlatilag „Szentírásként” fogadja el, szinte kritika nélkül átveszi azoknak az állításait. Eörsi és mások is a forradalommal és a forradalmat követő megtorlással kapcsolatos perek esetében több tényt is figyelmen kívül hagynak, így hemzsegnek munkáik a fent ismertetetthez hasonló szarvashibáktól. Mivel az utóbbi időszakban több peranyagot is kutattam, kénytelen voltam a vonatkozó szakirodalmat is áttekinteni, így ez alapján állítom mindezt. A legmegdöbbentőbb ebben az, hogy többen a koncepciók kiagyalóinak meséiből csinál(t)nak történeti munkákat.

A fenti és a hasonló hibák elkerülése érdekében a peranyagok tanulmányozásánál a következő fontosabb tényeket kell(ene) figyelembe venni. A forradalmat követő megtorlás irányvonalát-útmutatásait, így a periratok keletkezését is, többek között az 1956. december eleji Ideiglenes Központi Vezetőség – amely ekkor névleg a Központi Bizottság helyett működött – határozatai szabták meg, amelyek az általuk „ellenforradalomnak” nevezett esemény okait a következőkben jelölték meg: Nagy Imre és körének a tevékenysége, Rákosinak és híveinek a korábbi elhibázott politikája, a forradalom nyugati támogatása és a „fasiszta” erők újbóli felbukkanása. Mindennek a külpolitikai vetületével nem, csupán a belpolitikaival kívánok foglalkozni, amelynek egy lényeges eleme az volt, hogy a megtorlások során kreált koncepciós pereknek e négy megállapítást kell igazolniuk. És lássunk csodát, ez több esetben érvényesült is! 1957 elején újratárgyalták az 1953 óta börtönben lévő és elítélt Péter Gábor korábbi ÁVH-vezető perét, illetve az 1956. október eleje óta börtönben lévő Farkas Mihályt és fiát elítélték. E perek is koncepciósak voltak, hiszen például Péter Gábort a Rajk-perben játszott szerepéért nyilvánvalóan nem vették elő, mivel abban Kádár János is érintett volt. A Nagy Imre és társai ügyet végképp nem kell részletezni. Az IKB határozata alapján nyilvánvaló, hogy a felkelők ellen folytatott perekben nem véletlenül került elő több esetben is a külföldi szál: kémkedés stb., vagy éppen az állítólagos „fasiszta” múlt. De mindemellett megjelenik a különböző perekben szereplők köztörvényes bűnözővé avanzsálása is, vagy azoknak a tényleges köztörvényeseknek a beépítése az egyes perekbe, akiknek semmi közük nem volt adott esetben a forradalmárokhoz. Minderre példa az említett csepeli ügy is, hiszen Zsendovics László személyét kizárólag a „köztörvényesítés” miatt szőtték bele a cselekménybe. Ugyanez volt a cél Bódival is, csak éppen nem ő volt Kalamárnak az igazi gyilkosa. Mindebből nyilvánvaló, hogy ezek koncepciós perek voltak, bár ezt a tényt Eörsi László koncepciózusan tagadja.

A perek jellegén persze a kádári hatóságok változtattak a korábban megszokottakhoz képest, ugyanis ezeknek az eljárásoknak valamivel több valóságalapjuk volt, mint az 50-es évek hírhedt koncepciós pereinek. A Szente-perben is megfigyelhető, hogy az egyik vádlott, Buri István helyett, aki még idejében emigrált, és a perben elítélteknél jóval nagyobb szerepe volt az eseményekben, másokat toltak előtérbe az ügyben, persze Burit távollétében azért elítélték. Más ügyeknél is jellemző volt, hogy amennyiben egy csoport tényleges vezetői emigráltak, helyettük mások szerepét nagyították fel. Az sem igaz, hogy nem alkalmaztak fizikai kényszert a kihallgatottakkal szemben, több eljárásban is az ügyészi, illetve bírói szakaszban a vádlottak panaszkodtak erről, ami már önmagában véve is bátorság volt. A bíróság az esetek többségében ki sem vizsgálta az ügyet, ami nyilvánvalóan a 40-es évek végétől elterjedő „jogalkalmazásnak” is köszönhető volt, amely szerint az akkor még önálló hatóságként működő ÁVH vizsgálata során keletkezett bizonyítékokat önmagában véve is bizonyító erejűnek fogadta el a „fejlődő szocialista jogszolgáltatás”. A kényszervallatással és „lelki ráhatással” kapcsolatban azt sem szabad elfeledni, hogy a forradalom után a BM államvédelmi „dolgozóit” átvilágították, és pár kivételtől eltekintve Kádárék „nem találták könnyűnek” őket, így tovább dolgozhattak az újjászerveződő állambiztonságnál. „Munkájukra” és jó elvtársakra a fent leírtak miatt szüksége is volt az egyesek által még mindig „puha” diktatúrának aposztrofált rendszernek. Ugyanakkor az új rendszer a szovjet „gazdának” is meg akart felelni, így „futószalagon” kellett szállítani az elítélteket. Másrészt összességében véve közel annyi embert végeztek ki, mint amennyi „hősi halottat” tartottak számon Kádárék. Persze ez utóbbiakból sem volt elég, így alkalomadtán belőlük is „gyártani” kellett. A magyar nyomozó szervek a szovjetekkel is kapcsolatban álltak, amit az említett ügynél az is bizonyít, hogy például a Csepel fölött a forradalmárok által kilőtt szovjet repülőgépről adatokat szolgáltattak a magyar hatóságoknak. Más pereknél is megfigyelhető, hogy ahol akartak, tudtak az adott helyszínen elhunyt szovjet katonákról adatokat kérni a magyar hatóságok, név stb. Ám mégis több ’56-os per van, ahol csak az szerepel a periratokban, hogy a vádlott lelőtt x számú szovjet katonát, de név szerint nem szerepeltették a dokumentumokban az elhunytakat. Ennyit a korabeli bizonyításról és a megalapozott vádakról.

 

Egyéb tévedések

A fentiek mellett már csak hab a tortán a különböző, Bódi József történetéhez képest aprónak mondható tévedések tömkelege például a Beszélő oldalán megjelent cikkben. Így itt például huszonöt alkalommal szerepel az ÁVH kifejezés a forradalommal kapcsolatban. Csakhogy ez a szervezet 1953-tól így, ebben a formában nem létezett, hiszen hivatalosan és titkosan beolvasztották a BM-be. Ezért a történelmi hitelesség megkívánná, hogy például államvédelmi állománynak nevezzük őket a fúziótól kezdve. ÁVH-s sorkatonák pedig végképp nem voltak, hiszen valaki vagy a néphadseregben volt sorkatona, vagy az ÁVH sorozott állományában teljesített szolgálatot. Mindez a szakirodalomban ősidők óta ismert tény. A Csepel-sziget északi részén található Kvassay-zsilipet sikerült Kassaira átnevezni, pedig nyilván nem a városról, hanem Kvassay Jenőről, a magyar vízügy egyik atyjáról nevezték el, és a sort még lehetne folytatni.

Akinek mindez nem volt elég, vagy érdeklik például a Köztársaság téri eseményekkel kapcsolatos Eörsi-anomáliák is, annak ajánlom figyelmébe Tulipán Éva Ostrom 1956-ban, a Köztársaság tér emlékezete című könyvét.

 

Végezetül

A fentiekből egyrészről látható, hogy az ’56-os írott források nagy részét különösen óvatos forráskritikával kell kezelni. Másrészről egy visszaemlékezőtől sem kérhető számon, hogy több évtizeddel korábbi eseményekre percre pontosan emlékezzék. Ugyanakkor ha valamiről nincs írott, csak szóbeli forrásunk, még nem jelenti azt, hogy az egyáltalán nem történt meg. Mindezzel összefüggésben az írástudók feladata legfőképpen az, hogy vigyázzanak, nehogy a science- ből fiction legyen. Láthattuk, ez Eörsi Lászlónak nem sikerült.

Ugyanakkor a megtorlásokkal kapcsolatban nem lehet amellett sem szó nélkül elmenni, hogy a rendszerváltoztatást követően több évtized telt el, ennek ellenére az áldozatok számára vonatkozóan nem sikerült teljes történeti és jogi kárpótlást nyújtani. Itt leginkább azt emelném ki, hogy a forradalom leverését követően a kádári fegyveres szervek tagjai (rendőrség, karhatalom, néphadsereg, munkásőrség stb.) több esetben spontán módon meggyilkoltak, megvertek vagy egyéb más módon megfélemlítettek embereket. Én magam is, és még néhány kutató igyekezett ilyen ügyeket feltárni. Lényeges, hogy egy átfogó kutatás még mindig várat magára, hiszen József Attila szavaival élve: „...a multat be kell vallani...”

Élet és Irodalom 2024