Nem ártana elcsodálkozni

VISSZHANG - LXVI. évfolyam, 48. szám, 2022. december 2.

Kovács Zoltán nemzetközi kommunikációért és kapcsolatokért felelős államtitkár a propagandasajtónak: „[A]z európai baloldal táskahordozójaként a magyar baloldal ugyanazt a nótát fújja, mint amit az elvtársaik az EP-ben. Nyilvánvalóan nem magyar érdeket képviselnek” (A valóság a mi oldalunkon áll, Magyar Nemzet, 2022. nov. 28.).

Nem nagy ügy, de ha mélyebben megnézi az ember, és sorra veszi a minősítések-kijelentések összes „finomságát”, akár azt is gondolhatja, hogy kellett azért ehhez egy nagy adag bátorság is. Végtére ez a XXI. század, és itt valaki felelős pozícióból, nagy nyilvánosság előtt állt elő egy igencsak átlátszó szöveggel.

Átlátszó, mert ha nem is mindenki, de az emberek igen nagy része pontosan tudja: ha valaki egy azonos szemléletmódú csoportot úgy állít be, mintha egyetlen személy lenne (ráadásul fontos táskákkal, amelyeket hűséges ideológusok hoznak-visznek körülötte), az kifejezetten a fasiszta és a bolsevik, közös nevén a totalitárius szemléletmód víziójának felel meg. Eddig ugyanis jellemzően ennek a két irányzatnak a követői homogenizáltak csoportokat ezen a módon. Az ilyenek képzeletében jelent meg a „nemzet” is úgy, mint egyetlen személy. (Ezért lehettek az egységet megtörő politikai irányzatok kelések-fekélyek a „nemzet testén”, illetve ezért rághatták ugyanezt a testet titkos férgek fogai is.) És ha ez így van, akkor hogyan is szállhatna ma valaki szembe ezzel a széles körben osztott konszenzussal, anélkül hogy minden bátorságát összeszedné?!

Ugyanígy az is eléggé köztudott, hogy mivel az „elvtárs” szó szorosan kötődött a központosított hatalom klientúrájához, a szocialista egypártrendszer megszűntével Európában ez is eltűnt a gyakorlatból. Így az Európai Parlament baloldali delegáltjait semmiképp sem lehet úgy emlegetni, mint akik a sztálini elvtársiasságot képviselik, és ezen az alapon kapcsolódnak a hazai baloldalhoz. Hiszen azt már az utóbbiak sem képviselik, és őket is csak a magyar jobboldaliak szeretnék a bolsevik rendszer örököseinek beállítani. Ahogyan azt most Kovács államtitkár is tette.

Az semmi, de az is közismert, hogy ha létezik ma Magyarországon politikai irányzat, amelynek szinte minden tagja szervezetten fújja ugyanazt a nótát, az éppen a jobboldal, vagyis az államtitkár irányzata. Mármost ha létezik irányzat, amelynek vezetője személyi kultuszt épít, egyszersmind hihetetlen mennyiségű csicskással véve körül magát, az éppen az ő főnöke: a magyar miniszterelnök. Vagyis hogy ő itt most nem tett mást, mint hogy jó szokásuk szerint szépen rávetítette az ellenfélre azt, ami az ő leglátványosabb sajátosságuk. Mondhatni, ami a Holdról is látszik.

Mindettől függetlenül mégsem gondolhatjuk, hogy az államtitkár valóban komolyabb veszélybe sodorta magát ezekkel a nyilvánvalóan hamis képeivel, amelyek miatt majd holnaptól tömegek fogják őt ellehetetleníteni a nyilvánosság összes lehetséges fórumán, követelve az eltávolítását. Egyelőre semmi ilyesmi nem történik majd, ezért nyugodtan elállhatunk attól, hogy az idézett mondataihoz tényleg kellett némi bátorság is.

Nem az kellett: elég volt hozzá a központi direktíva, amelynek jegyében ma a hazai ellenzéket minden módon a Sátán követeinek kell beállítani. Amivel azt kell sugalmazni, hogy Orbán isteni jellegű hatalmának józan ésszel nem lehet senki az ellenzője. Ilyenek tulajdonképpen nincsenek is, és aki mégis megpróbálkozik vele, azt csupán külföldről bérelhették fel. Az pedig nem számít, nem tényező. Nem a „véreink” közül való. De legfőképpen az az általános cinizmus volt elég az idézet kimondásához, ami az egész orbáni ideológia vezérlőelve. Lényege, hogy a politikusoknak nem fontos feltétlenül maguknak is hinniük a fasizmusban-bolsevizmusban ahhoz, hogy annak sémáit elterjesszék (az államtitkárról is nyugodtan feltételezhetjük, hogy személyesen nem fasiszta): épp elég, ha rájátszanak az emberek érzelmeire, tudatlanságára, enyhébb esetben a naivitására. Azok gyengeségeire, akiknek a hétköznapi gondolkodásában benne vannak az ehhez szükséges patentok, klisék, képek, fantáziák. Márpedig sokakéban benne vannak, hiszen ezek az emberi psziché olyan, természetes mechanizmusaihoz kapcsolódnak, amelyek a függésre épülő helyzetekben bizonyos körülmények között mindig újratermelődnek.

Az orbáni rendszer ezzel gyakorlatilag az örökké élő antiszemitizmus modelljének inverzét találta fel: ha azt az „és ahhoz nem is kellenek zsidók” mondattal jellemezhetjük, akkor az ő rendszerüket az „és a fasizmushoz nem is kellenek fasiszták” gondolattal írhatjuk le.

Igazi hungarikum, büszkék lehetnek rá. Az államtitkárral együtt, akinek az idézett mondata tehát, ahogy mondani szokás, mint csepp a tengerben, úgy érzékeltette az egész rendszer abszurditását. Egyszersmind azt is, hogy emiatt egyelőre semmilyen támadástól nem kell tartania, tehát a bátorságára sincs különösebben szükség.

Ami azt illeti, egyébként sem az ő bátorsága az, amire itt most szükség lenne. Sőt, még az is lehet, hogy nem is a „bátorság” az, ami a legnagyobb hiánycikk az ilyen és hasonló kérdésekben. Hanem például egyszerűen csak az egyenesség, a tiszta és következetes gondolkodás, az őszinte kérdésfeltevés, és persze a tények ismerete: a tudás. Aminek például a médiát is illene uralnia. Ez pedig eleve lehetetlenné tenné, hogy egy államtitkárnak egyáltalán eszébe juthasson az idézett mondat. De mivel a médiában mindez, kevés kivételt leszámítva, nincsen jelen, Kovács Zoltán az alábbi „kérdést” kapta az őt interjúvoló személytől, vagyis erre adta az idézett választ:

– A baloldal ellenségesen viszonyul a konzultációhoz, támogatják a szankciókat, és rendre azzal vádolják Orbán Viktor miniszterelnököt, hogy ő is megszavazta azokat a szankciókat, amik ellen most a kormány fellép.

Ismétlem: ez az újságírói kérdés volt, és nem egy politikusi kijelentés. Az újságírói pozíciót betöltő személy volt az, aki úgy nevezte baloldalnak az egész ellenzéket, mintha az tényszerűen csak a baloldalból állna, aki úgy fogalmazott, mintha az ellenzék kritikája az orbáni kettős játékkal szemben pusztán egy üres, indokolatlan „vád” lenne, és aki láthatóan a szankciók mibenlétének sem nézett utána. Hiszen ha ez utóbbit megtette volna, akkor például azt is megkérdezte volna, hogy „miért írtak be csupa olyan kérdést a konzultációs kérdőívbe, amely hamis állításon alapul”. De ezt még véletlenül sem kérdezte meg, sőt, a konzultációt igaz ügynek tekintette, amelyet neki meg kell védenie, és amelyet ő maga minősített tényszerűen fontos lépésnek a legelső kérdésében: „Miért volt fontos lépés a kormánytól, hogy a nemzeti konzultáció elindítása mellett döntött?”

Van valaki, aki csodálkozik? Nincs? Akkor viszont ideje lenne elkezdeni.

A szerző további cikkei

LXVII. évfolyam, 3. szám, 2023. január 20.
LXVI. évfolyam, 50. szám, 2022. december 16.
LXV. évfolyam, 25. szám, 2021. június 25.
Élet és Irodalom 2023