Furadalom

Mérnököcskénk e buzdítást Ștef Violától hallotta, nem sokkal a munkaidő lejárta előtt, október ama közönségesnek rendelt napját követően, amelyen egy három évtizeddel előbbi világraszóló esemény évfordulóját illett volna tisztelgéssel megünnepelni, de amit nemhogy megünnepelni nem volt szabad, még megemlékezni se róla, vagy egyáltalán tudni. Ebben a teljességgel nem igazán jellemezhető világban, amelynek részeseiként sokszor a legjobbat beleadva magukból nyűgölődtek külön-külön is, meg együtt is az életükért, noha a legtöbbjének így is csak a túlélésre futotta, jóformán csak valami élingélésfélére, miközben egyre inkább megbizonyosodtak arról, hogy biztosabb, ha visszafogják a vágyaikat, az álmaikat, mert azok teherként nyomaszthatnak, sejtvén, hogy egyhamar semmi nem mozdul majd velük, általuk a jó irány felé. Nem is azért ment le aznap az emeleti, túlnépesített hodály-irodájából a földszintre, a tervosztályra, hogy bárkinek is felemlegesse az évfordulót, ami már közvetlenül a hajnali fél hatos ébredésekor eszébe jutott – előző este, lefekvéskor is az került a figyelme előterébe, és pulzált ott kihívóan a kínos elalvásig –, hanem, mert néhány olyan tervadatra volt szüksége a következő évi anyagszükségletek összeállításához, amely az eredetileg megszabott feladatok között egyáltalán nem, vagy nem úgy szerepelt, csak utólag, közvetlenül a számok véglegesítése előtt, a megyei központ által jóváhagyott változatban kerültek be az összesítésekbe, de amelyek nélkül az ő műszaki csapata nem boldogult volna.