Egy védhetetlen nyilatkozatról

Bauer Tamás szerint (Egy félreértésről, ÉS, 2022/26., júl. 8.) félreértem Nie­dermüller Pétert, aki szerint a határon túli magyarok „Trianonnak is köszönhetően ma (...) a környező országokban jobban élnek, mint mi otthon, Magyarországon” (Egy gondolkodás nyomora, ÉS, 2022/25., jún. 24.). A „jobban élnek” nem az anyagi életszínvonalra szűkítve értendő. Tényleg? Nemzetileg, nyelvileg is a románokkal, szlovákokkal egyenrangúan? Megírtam, hogy nem véletlenül nem jut valakinek az eszébe az igazság másik fele. Esetünkben szerepet játszik benne a baloldal „hagyományosan »haladó« – politikai kultúrája” (hangsúly: hagyományosan!), mely szerint a kulturális jogegyenlőség „a politikai jogegyenlőséggel automatikusan megvalósul – és különben is, a jólét a lényeg”.

 „...minden alap nélkül tulajdonítok ilyen álláspontot a mai magyar baloldaliaknak, liberálisoknak, akik közé Niedermüller is tartozik, és én is”, írja Bauer Tamás. Belátom, mondhattam volna „szebben”. Megpróbálom.

„A proletariátusnak nincs hazája” annak idején a munkások égbekiáltó nyomorúsága miatt volt meggyőző. A kétségbeesés és a szolidaritás indokolta jelszó volt („aki szegény, az a legszegényebb”), és internacionalista alapokon lényegében áthatotta az akkori baloldalt. Legalábbis az első világháborúig. Akkor a baloldali pártok többsége a saját nacionalista kormányai mellé állt. Néhány évtized és nem utolsósorban az orosz bolsevizmus kihívása kellett ahhoz, hogy a kommunista kiáltvány 1848-as jelszava elveszítse hatóerejét. A jóléti kapitalizmusban a munkásosztály beolvadt a tömeges fogyasztói középrétegbe.

A baloldali tradíciók tehát szintén folyamatos változásokon mentek át. Kezdetben a szociális kérdés a nemzeti hovatartozáshoz képest fontosabb volt. Mára az euroatlanti kultúra nyugati térfelén sikeresen levetkezik azt az illúziót, hogy nemzetállamokban a politikai egyenjogúsággal (és a jóléttel) egyben fel is számolódik más nemzetek elnyomása. Keletebbre ez a kijózanodás még csak elkezdődik. Kende Péter megfogalmazásával (Baloldal és nemzet, Beszélő, 2005/10., okt.) a magyar baloldal (szépítésül: egy része!) „saját lehetséges szavazói bázisát gyengítette, (...) gyakran mintegy a jobboldal »hatáskörébe« utalva a nemzeti kérdést”.

A nemzetfelfogás tartalmi különbsége azonban a bal- és jobboldali, illetve a liberális és konzervatív szemléletek között minden fejlődés és közeledés ellenére meg fog maradni. Az előbbi szerint a nemzet lényegét a társadalmi, politikai, szellemi kapcsolatok jelentik inkább, az utóbbi szerint a hagyományos, történeti és érzelmi (hangsúly: valamivel inkább!). A baloldaliak és liberálisok felől nézve a másik politikai oldal nemzetfelfogása kulturális, „képzelt tudat”, a jobboldaliak és a konzervatívok felől nézve pedig az előbbieké kézzelfoghatóbb, mert minden állampolgár a politikai nemzet tagja. Boldogabb tájakon ez a szakadék már valamivel kisebb, párhuzamosan azzal, hogy mindkét szemléletben érvényesül, hogy a másik szemlélet ugyancsak demokratikus. Más szóval, mindegyik oldal a politikai közösség egyenrangú része. Egyikük sem a nemzeti törekvések egyedüli felkent hordozója. Az biztos, hogy ha a politikai nemzet fontosabb, mint a kulturálisan meghatározható nemzet, akkor ez az egyetlen államalkotónak, azaz politikainak is deklarált nemzetnek előny, mert asszimilációs kényszert eredményez a nem államalkotó nemzetek népességére. És az ilyen kényszer sokkal gyorsabb, tarvágásszerű asszimilációt (és lelki szenvedést) eredményez (még ha nem is minden érintettben), mint az évszázadokon át tartó természetes be- és összeolvadás.

Bauer Tamás elégnek tartotta reflexiómnak erre a részére úgy reagálni, hogy „szó sincs arról, hogy ne tudnánk a nemzeti kisebbségek, köztük a magyar kisebbségek elnyomásáról, s ne utasítanánk el azt”. Az alapvető probléma okát nem nevezi meg: a nemzetállamisággal összefonódó egyetlen államalkotó nemzet deklarálásának gyalázatát. Nem vonom kétségbe, hogy a liberális erdélyi és felvidéki magyar politikusoknak sikerült a román és szlovák nemzeti elit liberális tagjaival szót érteniük, és értek el javulást az ottani magyarság helyzetében. A pártállami viszonyokhoz képest mindez ugrásszerű változás, és elismeréssel adózom érte. Abban is biztos vagyok, hogy a nemzetállami rendszer és az egyetlen államalkotó nemzet elvének érvényesítése idővel – de aligha rövid távon – halványodni fog Közép-Kelet-Európában (beleértve Magyarországot) is. Az is lehetséges, hogy eljön az idő a magyarság számára a társnemzeti státusz megszerzésére, ahogy azt egykor Kis János a Beszélőben kifejtette (Túl a nemzetállamon, Beszélő, 1996. márc, 1. sz.). De attól tartok, addigra magyarból is alig lesz a határon túl. Nekem ez nem azért botrány, mert magyarnak lenni több volna, mint románnak, szlováknak stb., hanem azért, mert kényszer következtében zajlik.

Végül Esterházy: „Az persze valóságos kérdés volna, hogy a mai bal- (jobb-) oldalnak milyen a hagyománya a nemzeti kérdést vagy a nemzet kérdéseit illetően, mennyiben teljesítik be vagy árulják el ezen hagyományokat, vagy mennyiben kéne ezeket elvetni, átfogalmazni, értelmezni, megérteni. Volna itt magyar munka elég...” (Kis magyar pornográfia, ÉS, 2005. augusztus 26.). A jobboldal hagyományos magyar része egy új, mérgező, primitív, hazug vezérétől megint megbűvölten, nem végzi el a rá háruló magyar munkát. A baloldal egy része remélhetően megpróbálkozik vele. Niedermüller egyoldalú, csak egyetlen szempontot figyelembe vevő, politikai aranyköpésnek szánt nyilatkozatsziporkája azonban nem azokról tanúskodik, akiknek ez sikerült. Aki a határon túli, ma kényszerasszimilációnak kitett magyarságról így beszél, az legfeljebb az ő rovásukra szellemeskedik. És nem tudom felfogni, hogy miért nem értik ezt a demokraták?