Közösségi élmény

VISSZHANG - LXVI. évfolyam, 27. szám, 2022. július 8.

Hegyi Iván nagyon ért a focihoz, és nagyon szereti (ÉS, 2022/25., június 24.). Viszont azt hiszem, másképpen érti, mint én.

Magyarország egy része, mint 1953 őszén, most is örömmámorban úszik. Megvertük az angolokat. Ha jól rémlik, akkor is egy elég sötét diktatúrával ölelkezett össze népünk az örömben. Akkor is volt egy kis stichje az össznépi ölelkezésnek; akkor volt nyolc éve, hogy megtörtént az az apróság: ők vertek meg minket. Nem a fociban, hanem a háborúban. De az mindegy, visszavágtunk és kész. Hogy abban a háborúban milyen szerepet játszottunk, az sem érdekes, visszavágtunk és kész. Mert erősek, okosak és ügyesek vagyunk. Pontosabban erősebbek, okosabbak és ügyesebbek. Mindenkinél. Ebben akkor volt is valami. Hidegkutira, Puskásra, Kocsisra és Bozsikra el lehetett mondani, hogy világelsők abban, amit csinálnak. Ők négyen. De mi tízmillióan? Ezt senki sem gondolhatta komolyan, de volt az a csúnya háború, aztán meg a kommunista diktatúra – hát nagyon kellett már a közösségi élmény. Akkor is, ha hazug, akkor is, ha baj lesz belőle. Lett is. Bő fél év múlva elveszítettük a vb-döntőt egy jóindulattal közepes nyugatnémet csapat ellen. Nekik fontosabb volt a győzelem. Nálunknál is több volt a felejtetnivalójuk. Doppingoltak is, ami akkor még csak morális botlásnak sem számított, kilenc évvel a Führer eltűnését követően. Végre egy vállalható közösségi élmény a nürnbergi Birodalmi Gyűlés után. Nyugat-Németország úgy érezte, visszatért Európába. Magyarország meg úgy érezte, hogy az aranylábú kedvencek elárulták a hazát. Ki kellett szállítani őket Tatabányán az ezüstvonatból, mert úgy nézett ki, hogy meglincselik őket. Elmaradt a közösségi élmény, illetve fordítva sült el.

Ez a mostani négy-null más körülmények között esett meg. Egy új, még egy bőrlehúzás szándékával szervezett, szezon utáni ötödosztályú tornán egy (hazafias jóindulattal) szűk közepes csapat (a mieink) legyőzte a végletekig enervált, motiválatlan brit fiúkat. Ennyi. Ezt történelminek csak az nevezi, aki sem azt nem tudja, hogy mi a történelem, sem azt, hogy mi a foci. Két okból kell fölfújni a luftballont: először azért, mert a békemenet mellett az eszeveszett nacionalista kurzusnak szüksége van olyan közösségi élményre, amely közösségibbnek tűnik a birodalmi gyűlésnél, és amivel nem mehet szembe az, aki igazi magyarnak kívánja láttatni magát. Másrészt pedig feledtetni kell, hogy a nacionalizmusra nevelt magyar szurkolótábor hevesen rasszista. Nem a foci, hanem a balhé kedvéért járatják őket meccsre. Kiképzésük bölcsője a fociultrák kemény magja. Aki nem hiszi, járjon utána: nézzen 2006-os képeket, nézze meg a Fidesz-székház „védőit” stb. Azt is csak a piszi hiszi el, hogy harmincezer gyerek kimegy a stadionba és spontán kifütyüli a rasszizmus ellen tüntető angol játékosokat. Ez nem pávatánc, nem ravaszság, hanem a legaljasabb dolog, amit hatalom tehet: megmérgezi az ifjúságot. Ez a foci már nem sport, hanem üzlet és politika. Mindkettőből különösen aljas változat. Lehet örülni a 4-0-nak.

A szerző további cikkei

LXVI. évfolyam, 35. szám, 2022. szeptember 2.
LXVI. évfolyam, 25. szám, 2022. június 24.
LXVI. évfolyam, 22. szám, 2022. június 3.
Élet és Irodalom 2023