Gongbao

Akkor én már jó ideje sehol sem voltam.

Akkor én már kint voltam. Vagy inkább: bent. Parkolóhelyet kerestem a belvárosban, dudáltak rám, anyáztak is, amitől én még bénábban bajlódtam a tolatással. Mentem pékségbe, munkába, csekkel a postára és a bankba, mindkettőt kiválthattam volna online ügyintézéssel, de valahogy szerettem sorban állni, ezekben a rövid sorokban, ilyen félórásakban, nem egész naposokban.

Már alig kellett visszajárnom, be, a falak közé, a fertőtlenítő- és leégettkávé-szagú folyosóra, ahol mindig ég a villany, és ablak egy sincsen. Akkor egyszer úgy mentem, hogy nem kellett, hanem én döntöttem, hogy megyek. Összegyűjtöttünk a srácokkal pénzt, amiből képkereteket vásároltunk, mert fejünkbe vettük egy barátommal, hogy képeket viszünk be, hogy ezeket a fehér falakat feldíszítsük, szereztünk lejárt naptárakat, csupa szép festménnyel. A srácok apróban hozták a pénzt, én mondtam, hogy ha mindenki hoz kétszázat, abból összejön pár ezer, ami elég lesz erre, ők meg szó szerint vették, ötvenesekből, százasokból dobták össze, nejlonzacskóban adták oda, abból nyúltam le a parkolódíjat is, de ennyi azért belefér.