Hogyan védjük Oroszhont

Pétervári Zsolt múlt heti, nagylélegzetű cikkében (Oroszhon védelmében, ÉS, 2022/21.) lényegében azt igyekszik bizonyítani, hogy az ukrajnai háborúért a Nyugat vagy az „angolszász” tömb Oroszországgal szembeni politikája nagyban (vagy teljes mértékben?)  felelős, amúgy pedig mindez a Huntington által megjósolt civilizációk háborújának a része.

Azokkal a hangzatos, ám terméketlen, de legalábbis semmivel sem bizonyított fordulatokkal, amelyek az ukrajnai háborút a civilizációk harcának, illetve az ázsiai termelési mód tradicionális kollektivizmusa és a Nyugat individualizmusa közötti identitásháborúnak minősítik, nem tisztem vitatkozni.  A hatalompolitikai szálat és néhány konkrét kijelentést viszont érdemes megvizsgálni. Mindenekelőtt: függetlenül attól, hogy a Nyugat kétségtelenül kihasználta Oroszország meggyengülését, az orosz elit nem „vészjósló felismerésre” jutott „hazája érdekeinek védelmében”, hanem elfogadhatatlan és végső soron Oroszország érdekeinek sem megfelelő bűnös döntést hozott a háború megindításával.

Ami mármost a nagyhatalmi geometriát illeti: az informálisan formálódó eurázsiai blokk kontra angolszász tömb koncepció azt feltételezi, hogy Oroszország és Kína tartósan egymásra talál. Ez, figyelembe véve a két gazdaság fejlődésének eltérő vektorát és a földrajzi, történelmi realitásokat, egyáltalán nem valószínű. Kína és Oroszország érdekei – rövid távú taktikai megfontolásoktól eltekintve – hosszú távon nehezen összeegyeztethetőek, az orosz nagyhatalmi ambíciók, sőt Oroszország szuverenitása számára Kína legalább akkora potenciális fenyegetést jelent, mint a Nyugat. Mint ahogy az is irreális elképzelés, hogy majd Kína (meg India és Irán) oldja meg az oroszok technológiai transzferigényét. Túl a szerző jóslatának spekulatív jellegén és a szankciók elrettentő hatásán: az amerikai olajipari technológiát Irán nem tudja helyettesíteni. Az orosz szénhidrogén-termelés visszaesése egyébként máris megkezdődött. Mihail Krutyihin független orosz energetikai elemző adatai szerint ebben az évben eddig tizenhét százalékkal csökkent az olajkitermelés, az év végére huszonöt százalékos csökkenéssel számolnak, és a tendencia jövőre folytatódik. Ugyanis már nemcsak az egyre nehezebben kiaknázható új mezőkhöz, hanem a folyó termeléshez sincs megfelelő hazai technikai háttér.

A Nyugat háború előtti részesedése az orosz importban egyébként sem 30 százalék.  2020-ban csak az Európai Unió harmincnégy százalékot képviselt, és a többi nyugati ország közé számítva Japánt és Dél-Koreát is, ötven százalék fölött járunk. (A számok máshol sem mindig stimmelnek, így tévedés, hogy Nigéria 2050-re a mai Kína népességével fog rendelkezni. A kétszázmilliós Nigéria lakossága ugyan tényleg megduplázódik négyszázmillióra, de így is legalább egymilliárddal elmarad a mai Kína nagyságától.) 

Az a furcsa kijelentés pedig, hogy a Szovjetunió mindig képes volt valahogy beszerezni a nyugati tiltólistákon álló szükséges technológiát, ezért: „Ha a rezsim azon sok évtizednyi időszakot túlélte, akkor vélhetően ezt is túléli valamiképp”, kifejezetten komikusnak tűnik. A rezsim ugyanis nem élte túl, összeomlott. Miközben akkoriban a hadiipar, sőt lényegében az egész ipar autark módon, saját fejlesztésekkel működött. Szemben a mai nagy méretű globális összefonódással. Amelyet az is tükröz, hogy az Ukrajnában zsákmányolt orosz rakétafegyverekben jelentős mennyiségű nyugati alkatrészt találtak az ukránok. A szankciók hatástalansága tehát nem „borítékolható”. Azonnali hatásuk a háborúra ugyan nem jelentős, de technológiailag évekre, évtizedekre visszavetik Oroszországot.

Az eurázsiai értékorientáció hangsúlyozása az orosz (kül)politikában éppolyan gyengén megalapozott, mint „Putyin tudatosan nyugatos reformdiktatúrájának” emlegetése, amely során ráadásul Putyin „2001-ben az akkortájt a kaukázusi csecsen terroristákkal vérre menő küzdelmet vívott”, és Bush mégsem fogadta el az orosz elnök ajánlatát az iszlamizmus elleni szövetségre. A második csecsen háború (is) valóban vérre ment, de ma már bizton állítható, hogy (egyébként éppen a titkosszolgálatok által végrehajtott terrorcselekményekkel) hatalomtechnikai megfontolásokból maga Putyin robbantotta ki, és úgy fejezte be, hogy megvásárolta az egyik legfontosabb csecsen hadurat. Akinek a fia, Ramzan Kadirov ma is orosz pénzen gebinben vezeti immár valóban eliszlámosított minikánságát. A szláv nacionalizmus nagyobb dicsőségére.

Putyin szláv nacionalizmusa egyébként sem a Nyugattól elmart szlávság természetes immunreakciójaként jelent meg és radikalizálódott. A most csúcsra járatott orosz nacionalizmust a Kreml polittechnológusi gárdája a részben belpolitikai okokból felerősített hatalmi törekvések (igazából birodalmi utófájások) hazai népszerűsítésére használja – eszközként.

Ami pedig „az Amerika ugyanezt csinálta” érvelést illeti: az Egyesült Államok Kuba elleni és chilei politikája valóban erőszakos és bűnös volt, de egyrészt az még a hidegháború alatt, a világháború után kialakult érdekszférák játékszabályainak megfelelően történt (igaz, Kubánál csak egy majdnem-konfliktus tisztázta a szabályokat), másrészt Amerika nem rohanta le és tette a földdel egyenlővé egyik országot sem, érdekeinek más módon próbált vagy tudott érvényt szerezni. De egyébként is: ami akkor és ott történt, az nem szolgálhat megértő magyarázatként itt és most Európában egy ilyen méretű brutális vérengzésre.

Péterfalvi szerint „...a homályosuló emlékekkel törvényszerűen együtt jár a torzuló értékítélet is”. Nos, ilyesmi azzal is előfordul, akinek nincsenek emlékei.