A magunk védelmében

VISSZHANG - LXVI. évfolyam, 22. szám, 2022. június 3.

Az ÉS legutóbbi számában Pétervári Zsolt Oroszhon védelmében címmel gondolatokban gazdag írásban mutatja be, „vajon miképp juthatott az orosz rezsim elitje azon vészjósló felismerésre, hogy hazájuk érdekeinek védelmében elkerülhetetlenül területszerző testvérháborúba kell bonyolódniuk”. Ukrajna nem kerülhette el sorsát, hiszen ütközőzóna lett a civilizációk összecsapásában. „Identitásháború” zajlik, melyben az ázsiai termelési mód tradicionális kollektivizmusa áll szemben a Nyugat individualizmusával.

Meglehet, hogy Pétervári gondolatmenetében van némi igazság. Talán. Kérdés marad azonban, hogy a nagyvilág orosz oligarchiái vajon mit gondolnak a nyugati individualizmusról. Nem is szólva magáról Putyinról, aki a kollektivizmus egyszemélyi megtestesülése. Amúgy pedig Putyin identitásfelfogása szerint az ukrán nem egyéb, mint fölösleges történelmi kanyart bejárt orosz. Egy a zászló, egy az identitás. Úgysem szabadulhatnak. Az orosz elnök kedvenc macho dalszövegével élve: „Mindegy, tetszik-e vagy sem, szundikálj csak, kedvesem.”

Szerzőnk ugyan homályban hagyja, de mi tudjuk, hogy az orosz elit egyedülállóan járatos a „vészjósló felismerésekben”. Ekképpen eshetett meg, hogy Oroszhon immár ötszáz éve folytat elkerülhetetlen védekező háborúkat. Ez utóbbiak eredményeképpen az ország területe ötszázezer négyzetkilométerről 22 millió négyzetkilométerre nőtt – tovább erősítve ezzel is a védekező potenciált.  

Pétervári Zsolt írása mintegy az orosz agresszió magyarázataként festi fel a globális hátteret, méghozzá széles ecsetvonásokkal. A (még) erős Egyesült Államok és a köréje gyűlt szövetségesek néznek farkasszemet a feltörekvő Kínával és a gyengülő, de szívós Oroszországgal. A párharc kimenetele bizonytalan. Sajnálatos, hogy Oroszország ázsiai vonásai eközben erősödnek, európai kötődése gyengül.

Ez a geopolitikai viszonyrend józan és továbbgondolásra alkalmas leíró képlete.  Nincs vita, a mai felállás veszélyekkel terhes, Oroszország ázsiai (mondjuk ki, fundamentalista) vonásainak kiütközése pedig nagy veszteség.

Itt meg is állhatnánk, de Pétervári gondolatmenete sajnos folytatódik.  A Nyugatot teszi felelőssé a távolról sem szeplőtelen, de mégiscsak jóravaló Oroszország elvadulásáért. Sajnálatos módon itt felhasználja a moszkvai narratíva több, hétéletű toposzát. A szerző ruszofób globális médiáról ír – noha a józan szemlélő leginkább csak Putyin és rezsimje kemény bírálatát találja a mainstream világmédiában. (Azt pedig ki-ki döntse el, mennyire ukranofób a vértollnok orosz tömegtájékoztatás.) Pétervári Zsolt szemében nem kényszer, hanem gesztus volt a szovjet csapatkivonás Kelet-Közép-Európából. Ámde a posztszovjet régió országai iránt „már nyilván más elvárásaik voltak az orosz eliteknek”. Fájdalom, a szerző azt nem említi, milyen „elvárásaik” voltak az észt, a lett és a litván eliteknek azután, hogy az előző nemzedékek java Szibériában végezte.

Miért is nem lett ekkortájt a Baltikum a térség Svájca? – kérdezi Pétervári. Hiszen a három baltikumi törpeállamot (sic!) orosz részről egyetlen politikus sem fenyegette. Nekünk most könnyű és olcsó lenne garmadával idézni az akkori orosz fenyegetéseket. Tankon Észtország egy nap, a Baltikum kettő. És csak jöttek, jöttek a hírek a Dnyeszter mentéről, Abháziából, Dél-Oszétiából, majd a Krímből.  Így aztán nem csoda, hogy a három balti állam fájó szívvel búcsút mondott Svájcnak, és (öt évvel Magyarország után) belépett a NATO‑ba. Ha akkor nem tették volna, ma biztosan jelentkeznének – ahogyan Finnország és Svédország. Persze abban az esetben, ha még léteznének, ha még lenne döntési szabadságuk. Márpedig milyen jó, hogy léteznek. Ami pedig a balti Svájcot illeti, Észtország lassan eléri a finn gazdasági szintet, és a digitalizációban az EU élenjáró országa lett. Igen, a Kelet Svájca.

Vajon miféle előítélet akadályozta meg akkortájt a Nyugatot abban, hogy a domesztikált orosz medvét végérvényesen integrálja a NATO és az EU szervezetébe? – veti fel a kérdést Pétervári Zsolt. Magam belülről láttam ezen – valóban kudarcos – folyamatot előbb a NATO-ban, majd az EU-ban. Egyetértek Pétervárival, igen­is van értelme töprengeni azon, mi is történt. Előítélet persze mindig van. Akkor is volt, méghozzá mindkét oldalon. De ez a végső elszámolásnál nem sokat nyomott a latban. Az igazság az, hogy Oroszország soha nem fontolta meg komolyan az EU-belépés lehetőségét. Még csak a társulási szerződés megkötését sem, pedig az EU részéről erre biztosan megvolt a készség.  2014-ig az Európai Unió sem Ukrajnának, sem Georgiának, sem pedig Moldovának nem ajánlott semmit, amit Oroszországnak már fel ne kínált volna.

Ami pedig a NATO-t illeti, a szövetség 1997-ben Alapokmányt írt alá Oroszországgal, amely a biztonsági együttműködés egészen magas fokát irányozta elő. 2002-ben megalakult a NATO–Oroszország Tanács. Ebben évekig magam is ott ültem. A NATO vezetése többször is felvetette az orosz NATO-tagság távlati lehetőségét, visszhang nélkül.

Miért nem jutottunk előrébb? Igaz persze, hogy mindkét oldal vétett hibákat. De a lényeget ezek nem befolyásolták. A lényeg pedig az, hogy az EU és a NATO a nyugati társadalomfejlődés bázisán jött létre.  Alapjuk a tagok politikai egyenjogúsága, a nyugati értékek és a jog primátusa. Oroszországnak ehhez igazodnia kellett volna – ahogy Magyarország is tette. Moszkva még gyenge helyzetében sem vállalta a tanítvány szerepét. Igényt tartott minden jogra, de nem vállalta a kötelezettségeket. Az Egyesült Államokkal egyenjogú akart lenni, de Észtországgal (vagy éppen Magyarországgal) nem. Mérete, ambíciói, politikai berendezkedése okán nem fért sem a bőrébe, sem pedig a nyugati integrációba. Tudom, ez ma már történelem. De ez a történelem. A leckét 2022 tavaszára megtanultuk: erőt kell mutatni, csak az alapozhatja meg a stabil együttműködést Moszkvával.  Lengyelországnak lett igaza, nem Schrödernek. Ezt mondja az idő, amelyben élünk.

Ami pedig a helyet illeti: Pétervári Zsolt is felveti, mit keres az USA Európában, ilyen közel a közel-külföldhöz, sőt a szakrális orosz határokhoz. Bezzeg a kubai rakétaválság meg Allende.  

Ki kell mondanunk újra és újra, hogy a NATO nem az Egyesült Államok – a NATO mi vagyunk. Egy európai katonai szövetségben. Kalinyingrád a nukleáris fegyvereivel sokkal közelebb van Berlinhez meg Varsóhoz, mint Ukrajna Moszkvához. Nem a NATO szippantotta be Magyarországot, mi dolgoztunk keményen azért, hogy beléphessünk. Budapesten miért mentegetőznénk azért, hogy közel vagyunk Oroszországhoz. Attól még Magyarországnak (Lengyelországnak, Romániának stb.) joga van a biztonsághoz. Horribile dictu, Ukrajnának is. Ahhoz, hogy együvé tartozzon velünk, európaiakkal. Hogy megtehesse azt, amit mi is tettünk. Ha akarja. És ne tegye, ha nem akarja.  A saját jövőnkre is sötét árnyékot vet, ha hagyjuk, hogy ezt Moszkvában döntsék el.

A szerző további cikkei

LXVI. évfolyam, 40. szám, 2022. október 7.
LXVI. évfolyam, 31. szám, 2022. augusztus 5.
LXVI. évfolyam, 16. szám, 2022. április 22.
Élet és Irodalom 2023