Mentek le vidékre is

VISSZHANG - LXVI. évfolyam, 17. szám, 2022. április 29.

Az ATV Csatt című, az országgyűlési választások eredményét elemző műsorában a – nem titkoltan a baloldali összefogás győzelmét váró – közvélemény-kutató cég képviselője a vereség okainak magyarázataként, érveiből lassan kifogyva, mintegy ultima ratióként megjegyezte: „Mentek le vidékre is.”

Hát igen­ – mondhatnánk, ők ott fenn, a többiek itt lent.  Ebben az odavetett félmondatban sok minden benne van. Még csak nem is az urbánus–plebejus polémia régen meghaladottnak vélt ellentétének megnyilvánulása. Sokkal több és más is.

Magyarország 3155 településéből mindössze 38-ban sikerült a baloldali összefogás listájának győznie, ami önmagáért beszélő eredmény. Az üzenet nyilvánvaló: sem a nagypolitika, sem annak számos képviselője, sem pedig a közvélemény-kutató cégek nem vagy csak kevésbé ismerik a vidéki Magyarországot, a vidéki Magyarországon élők hétköznapjait, a megélhetésért, a fennmaradásért, a fejlődésért folytatott mindennapi küzdelem erőfeszítéseit.

Így aztán ők ott fent lemennek – ha egyáltalán – a vidéki városokba, falvakba, leviszik az információt, mutatják az irányt, képviselik az eszmét, az ideológiát, amit követni kell, hiszen ők fent, a többiek meg lent. Automatikus és sokszor természetes annak elfogadása, hogy a nagy célok csakis a központban (fent) születhetnek, a hallgatag többség csak követi azokat, asszisztál, mintegy szükséges, de nem túl fontos mennyiségi mutatóként a programhoz.   

Az arisztokratikusnak tűnő, kissé leereszkedő kiszóló vélhetően nincs is tudatában annak, hogy az intellektuális elefántcsonttoronyban megálmodott ötletek gellert kaphatnak a rögvalóság nem érzékelt, mivel onnan (fentről) nem látható akadályain. Fordított, ellentétes viszony, másfajta kapcsolat elképzelhetetlen a fentről megnyilvánulók számára. Pedig a lent és fent kiindulópont fogalmilag sem kizárt. Egészen másképp hangzana, hogy „a vidéki városok, falvak mellett elmentünk, jelen voltunk a főváros kerületeiben is”.   

Nem csak a magyar településszerkezet töredezettsége, egyenetlensége, az urbanizációs és az azzal rendszerint együtt járó gazdasági, társadalmi, kulturális fejlődésben való lemaradás a gyökere a fenti szemléletnek. Az igazodás, a betagozódás, a rossz kompromisszumok elfogadásának, a kényszerű alkalmazkodásnak nemzedékeken átörökített, máig tovább élő mintái látens módon erősítik meg a fent és lent dichotómiáját, kizárva ezzel a mellérendelt, egyenrangú, azonos értékű partnerek kapcsolatát. 

Magyarország 3155 településéből 2807 község, annak minden sajátosságával. A teljes népesség 25 százaléka él apró- és kisfalvakban, melyek hátrányos helyzetük miatt perifériává váltak. Nyilvánvaló, hogy ezekben a megélhetés, a foglalkoztatás, az egészségügy, az oktatás, a szociális ügyek élveznek prioritást.

Azok az egyébként nagyívű – de szakmailag is vitatható – törekvések, hogy az önkormányzatok visszakapják az iskolákat, korábbi feladat- és hatásköreik jelentős részét, közszolgáltatási feladataikat, hangzatosak, de kevésbé értelmezhetők (Csak felfeléaz emelkedő Magyarország programja, 1. 4. pont). Éppígy optimizmusra ad okot olyan oktatási rendszer megcélzása, amely „társadalmi helyzettől és lakóhelytől függetlenül elérhető a diákok számára” (Program, 16. o.), illetve az egészségügyben „a magyar népesség várható élettartamának az európai uniós átlaghoz való közelítése” (Program, 24. o.).   A holisztikus jövőkép nem hiányzik a szociális fejezetből sem, mely szerint „mindenkinek garantáljuk a minimális létfeltételeket, a jövedelembiztonságot” (Program, 30. o.).

Tárgyilagosan fel kell ismerni, hogy a dokumentumban megfogalmazott ígéretek túl általánosak, elvontak, inkább deklaratívak, mintsem pragmatikusak. Közvetlenül nem alkalmasak szavazatok megszerzésére, nem konvertálhatók. Mi tehát a teendő?

Mindenekelőtt át kellene lépni a csak a fejekben és a gondolatokban létező, s ezáltal képletes határvonalat a fent és lent, a főváros és vidék között. A sztráda két irányban is járható, még akkor is, ha fentről lefele kisebb az ellenszél, gyorsabb a haladás. Arról nem is beszélve, hogy az útnak csak akkor van értelme, ha mindkét irányban használják. Az egyirányú utca gyakran zsákutca, ahol már nem lehet megfordulni.

Közhely, de a valóság, a helyzet ismerete nem megspórolható feladat bármilyen változás tekintetében, különösen, ha az új irány a társadalom többségének a támogatását igényli.

József Attila klasszikus soraiban megidézte a jövőt: „A rakodópart alsó kövén ültem, / néztem, hogy úszik el a dinnyehéj. / Alig hallottam, sorsomba merülten, hogy fecseg a felszín, hallgat a mély.” A lent most megszólalt. Hallatta szavát.

Élet és Irodalom 2022