Megint nem jött össze

VISSZHANG - LXVI. évfolyam, 14. szám, 2022. április 8.

(Előtte.) Keserűséget és haragot érzek – jegyzem fel a következő sorokat február első harmadában. Nem a kiváltképp morálisan és esztétikailag felsőfokon taszító illiberális kormányoldal, hanem a számomra fontosabb ellenzéki pártok és főként értelmiségi holdudvaruk miatt. Tanulékonyságuk az aligha briliáns átlaghoz képest sem kényeztet el. A múlttal szembenézés tudatában az ellenzék mindig bátran szembe is nézett a kormányoldal múltjával. Fényes eredménnyel. Egymás után csak három választást vesztett el. Alkalmanként riadóztatva: itt az utolsó lehetőség. Ez a harc lesz a végső. Fogjunk össze hát, nemdebár. Most karnyújtásnyira van a negyedik utolsó lehetőségtől. Majd a Publicus vezető stratégiai agitátora helyre teszi ezt is. Churchill tételéhez: „A legjobb érv a demokrácia ellen, ha elbeszélgetsz egy választóval”, indokolt egy kiegészítés. Az sem semmi, ha meghallgatsz egy – természetesen elfogulatlan – közvélemény-kutatót.

A magukra szerényen közvélemény-formáló elitként hivatkozók a rájuk gyakorolt Orbán-effektust hiábavalóan tulajdonítják a teljes népességnek. Fájdalmas tény, nehéz is belenyugodni, hogy az országgyűlési választást az egész országban tartják. Az ismétlés a tehetetlenségnek is anyja. Halmozottan hátrányos helyzete, kormányzóképességének tisztázása érdekében egyelőre bizony az ellenzéknek kell(ett volna) kérlelhetetlennek lennie saját hatalombeli és azon kívüli múltjával (Ismétlésre ítélve?, ÉS, 2015/17.). Egyáltalán nem hiszem, hogy a siker mindent igazol, de valahogy a kudarc sem dob fel.

Az Orbánnak címzett terméketlen panaszlisták helyett több kegyetlen kérdés. Miért van az ellenzék 2006 ősze óta folyamatos hitelességdeficitben? Miért próbálkozott – kérészéletre – Márki-Zay a lehetetlen küldetéssel: az ellenzék és OrbánFidesz egymásba fonódó leváltásával? Miért nem vállalkozik Orbán televíziós vitára, holott az ellenzék aktuális miniszterelnök-jelöltje immár rituálé részeként kihívja őt? Milyen rossz politikai gyerekszobája lehetett, mikor a jó illem is ezt kívánná? Az utolsó miniszterelnök-jelölti vita sikeréről szóló legendát Őszöd hosszan megnyúlt árnyéka miatt bölcsebb elfelejteni. Ha az ellenzék erőtől duzzadó lendületre volna képes, százezres nagy tömegtüntetésekkel nyomatékosítva, a miniszterelnök belátása (a helyzetre) bizonyára nagyot változna. És végül az alapvető kérdés. Ha OrbánFidesz leváltása az unfair körülmények, a szemet szúrón tisztességtelenül megszerzett robusztus erőfölény miatt valóban lehetetlen, a tisztesség nem a bojkott mellett szólna? Vagy-vagy.

Sorba szedem, hogy a választásokat úgymond eldöntő bizonytalanokat mi minden nemigen foglalkoztatja-érdekli-háborgatja-indítja meg. Hogy bánik (el) Orbán a Magyar Tudományos Akadémiával, az egyetemekkel általában és a CEU-val különösen, meg a hagyományos és nem hagyományos médiumokkal, valamint az Alaptörvénnyel. Továbbá a COVID–19 okozta napi, havi, évi többlethalál népességarányos adatainak egybevetése Ausztriáéval vagy Portugáliáéval, hogy Új-Zélandról ne is szóljak. A hazai sok halott. Hát istenem, egyszer mindenkinek meg kell halnia. Hasonlóan hidegen hagyja őket a hazai fő gazdasági mutatók utóbbi tizenkét évi alakulásának és a várható trendeknek az összevetése a többi visegrádi országéival. Új-Zélandról ismét ne essék szó. Orbán szemérmetlen pávatánca a szokatlanul jámbor, amúgy tetőtől talpig KGB-úriember Putyinnal meg az ő nagyszívű barátjával, Hszivel sem okoz nekik álmatlan éjszakákat. Nem töprengenek azon, hogy a szovjet ölelésből kiszabadult többi ország vezetői miért lelik fel egészen másban és máshogy nemzeti érdekeiket. Lám, újabb hungarikumra leltem. (Nem)tetszés szerint folytatható.

Gyanítom viszont, hogy nyugdíjasként, adózóként, minimálbéresként, vásárlóként igencsak érdekli a választás előtt jó időben érkező 13. havi nyugdíj, a már levont adó visszatérítése, a bruttó 200 000 forintra emelt minimálbér, a hatósági áron megvehető cikkek listája. Hiányzik belőlem az ellendrukkeri szellem ahhoz, hogy kételkedjek szavazókedvükre gyakorolt hatásával kapcsolatban. Azt sem hiszem, hogy a dehogy olcsó: drága, sőt nagyon drága trükköt felismerve voksukat büntetésképp az ellenzékre adják. Orbán vélelmezett kétségbeesésének jeleit képtelen vagyok észrevenni. A bőkezű osztogatást, infláció ide meg oda, jelentős (különbségű) sikerének bebiztosításáért hozta.

Néhány felettébb beszédes számadat, amelyek követése némi koncentrációt követel. A rendszerváltozástól az esetenként választásra jogosult nyolcmillió állampolgárból hol ötmillió, hol ötmilliónégyszáz-ötszázezer élt szavazati jogával. A mai és a közeljövőbeli helyzet felmérése szempontjából az eddigi nyolc választás közül döntő a hatodik, a 2010-es volt. OrbánFidesz eddig tizenkét éves töretlen uralmának nyitánya. Nincs nyomasztóbb kritikája a baloldal előző két cikluson átívelő kormányzásának. Noha Orbán vesztesként ezalatt is megőrizte kétmillió-kétszázezres táborát, 2010-ben meglehetősen vaskos paraszthajszállal többet: kétmillió-hétszázezer szavazatot szerzett. És – körülményesen kifejezve magam – a DK mai legszorosabb szentségtelen szövetségesére nem túlzottan emlékeztető Jobbik nyolcszázötvenezer szavazatot kapott. Szemben az MSZP közel egymillió, az LMP közel négyszázezer szavazatával. A jobboldal fölénye tehát elsöprővé vált akkor, amikor a választás még kétfordulós, a médiaviszonyok még sokoldalúak, és még az illiberalizmus is odébb.

Kijózanítás okából – fújjon pillanatnyilag a szél bármerről – ideírom a vízválasztó előtti első öt, illetve az utolsó három ciklus összevont eredményét. Jobboldal tizenegymillió, baloldal négymillió-kétszázezer. Az 1990-től a 2006-os választásig terjedő időszak összesített képe teljesen kiegyensúlyozott. Ekkor még tényleg fej-fej mellett voltak a két tábor szavazói. De nem utána! Az orbánhitűharcosnagyegyház korlátlan támogatásával, az imádat cseppet sem titokzatos alanya és tárgya folyamatosan tágítva lehetőségeit, mindenhatóvá vált. Bármit megtehet, beleértve az ellenkezőjét is.

Bár a hivatalos kampány megkezdésének küszöbén is szemem előtt Mark Twain figyelmeztetése, hogy ami a jövőt illeti, különösen nehéz jósolni, eszembe sem jut jót várni. Az ellenzék erejének növekedését végképp nem. (Hogy a DK lenyomja az MSZP-t meg a Jobbikot, csak a DK-fanoknak diadal.) Amire a szélrózsa minden irányában egységesen széthúzó, a kínálkozó lehetőségek elszalasztásával alig támadható ellenzék ötszáz meg sokkal több nap alatt képtelen volt, ötven nap alatt hogyan volna képes? A pártok, elsősorban a DK mozgásait mintha már a nekik optimális helyzet elérése irányítaná a vereség utáni időre. Az új választási rend (2011) óta rendíthetetlenül el nem végzett feladat egy (szerves egységé formálódó) ellenzéki néppárt létrehozása. A felismeréshez nem lett volna szükség kiemelkedő politikai tehetségre, megvalósításához annál inkább (Csődben, ÉS, 2018/27.). Nem időhiány okozta, hogy nem volt hozzá olyan vezető, akinek vonzereje, politikai intuíciója és valóságérzéke, egyszóval karizmája menedzseli a vállalkozást. Ám a mindenkori hatalmat morzsoló idő bizonyosan elvégzi a dolgát. Kérdés, ki mikor, hogyan éri meg – írom ugyancsak nem először az ÉS-ben.

 Mielőtt e fejezetet lezárnám, az alább várható ellenzéki megszólalások növelik majd tovább keserűségemet és haragomat. – De azért előreléptünk – Akár nyerhettünk volna, ha miniszterelnök-jelöltünk a tündökletes DK-ból lett volna Jól teszi Orbán, ha már most kezd félni tőlünk, amikor a 2026-ra gondol – Ezután Orbán egy vasat sem kap az Európai Uniótól, bezzeg ha mi nyertünk volna – Orbán bizonyosan kiviszi az országot az Európai Unióból – Kár, hogy kevés/sok (a nem kívánt szó törlendő) választó ment el a rossz/jó időben (a nem kívánt szó törlendő) az urnákhoz – Ha szubjektíve talán nem szándékosan, objektíve mindenképp Orbán szekerét tolták az előválasztást elkerülő pártok – És az aduász: Orbán a teljes hazai népességnek alig több mint negyedét kitevő kisebbség szavazataival nem beszélhet többségről.

*

(Utána.) A remény hiba (Krasznahorkai László).

A szerző további cikkei

LXVIII. évfolyam, 13. szám, 2024. március 28.
LXVII. évfolyam, 46. szám, 2023. november 17.
LXVII. évfolyam, 44. szám, 2023. november 3.
Élet és Irodalom 2024