Rombolás

H.-ék az egyik nap dolgoztak, vásároltak a közeli Sparban, a gyerek iskolába ment, az asszony három lecsiszolt foggal várta, hogy elkészüljön a hídja. A másik nap az oroszok rakétázni kezdték a lakótelepüket, akkor H.-ék egy órán belül összecsomagoltak két bőröndbe meg szatyrokba, amit tudtak, egy ismerős taxisofőrrel kemény felárért kivitették magukat a harkivi pályaudvarra, ahol addig csak háborús filmen látott tömegjelenet zajlott; kintről robbanások hallatszottak, anyák sikoltoztak, hogy engedjék előre őket a babájukkal; katonák a levegőbe lőttek, visszatartva a sokaságot, hogy ne rohanja meg saját épségét is kockáztatva a szabad ég alatti vágányokon álló vonatokat. Aztán H.-éknak valahogy sikerült eljutniuk Lembergbe, onnan Szlovákiába, onnan a Nyugatiba és a Migration Aid segítségével hozzánk.

Mutatják nekünk WhatsAppon a mobillal fölvett videót: vagy húsz véres holttest fekszik autókban, autók mellett a havon, főleg katonák, de civil ruhás férfiak és nők is vannak köztük. Némelyiket megfordítják, hogy látsszon az arca, hátha valaki fölismeri, mielőtt tömegsírba temetnék. Nem mutatom H.-éknak a képet, amit az előző percben láttam a Twitteren a hatéves mariupoli Tányáról, aki már halott anyja mellett halt meg lassan, kiszáradás miatt a romok alatt.