Meztelenül

Azokban az öltözőkben borzasztóan rosszul érezte magát. A csupasz testek között. Ahogy levették az alsóneműjüket, ahogy begyömöszölték a mellüket a melltartóba, ahogyan megtörölték magukat, vagy meztelenül, a törölközőt áttekerve mentek ide-oda, azt nem akarta látni. Ki akart rohanni friss levegőért, úgy érezte, összepréselik, belefullad minden látványba, és csak szorong, fáj a gyomra, nyomja a mellkasát, a torkát, az agyát valami nem jó. A sima testek azért zavarták, mert hivalkodtak és túl feszesek voltak, egészségesek és napbarnák. Kitették magukat meztelenül a tetőre valamiféle gőgnek. És ezek a testek úgy mozogtak, hajoltak, ahogy nem illett a szépségükhöz. A lenyűgözőségükben közönségesek, és valamiért úgy érezte, hogy hamisak voltak. És a kevésbé szép, mégis emberibb testek meg azért, mert hibásak voltak. Mind szemérmetlen volt. Túl biológiai. Szafaris. Az esztétikai szép is és a máshogyan szép is. Lilla folyton ki akarta lőni magát az űrbe, megpróbált sehová nézni, lehajtotta a fejét, de előtte magára vette a ruháját, úgy vizesen, áttetszett a fürdőruhája, ha a nagyanyja ezt nem engedte, bekucorodottt egy kinti, budi nagyságú kabinba. A szagától rosszul volt, és megalázónak érezte az egész leöltözést, letakarta a kis réseket, nehogy belássanak. Addig nem mozdult onnan, míg a nagyanyja nem kiabálta a nevét.